Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

34 zedék nagy tanítója. En láttam, miként sápadt, vértelenűlt el képe az ifjúnak, mikor tompa, síri hangon szavalta: »vagy jőni fog, ha jőni kell a nagyszerű halál«, s mint gyúltak ki arcza rózsái, mikor viharos hévvel kiáltotta be a térbe: »rendületlenűl légy híve hazádnak óh magyar«; és láttam, mint szikrázott tekintete, mikor Vörösmarty haragdalával ostorozta az úri hölgyet, a magyartalan honleányt; mint vonult el ábrázatán a. szenvedély vihara, mikor Vén czigányában megsiratta az összetört hazát és összezúzott dalosát. És mennyi jótevő táplálékot szív magába a haza virágos kertje Vörösmarty szelleméből! Mint porlad fel röge a megindító érzelmek harmatától, mint ered az égnek virágai növése a lelkesítő tárgyak, lelkes gondolatok melegétől, mint ölt magára az ifjú virág színt, pompát a csillogó nyelv fényében! Mi tudjuk, érezzük ezt mind, kik Vörösmarty dicsőségének korában élünk s az ő nevelő, oktató szelleméből táplálkoztunk gyermekéveinkben s hála kel szívünkben és hála kel a jövő nemzedékek szívében is, kik majdan dicső költőnk műveiből fogják megtanulni mindazt, mit az ókor hellenei Homérosz remekeiből merítettek az iskolában. A szónok, befejezvén beszédét, elnémul. A hallgatóság lelkéből a lelkesedés érzelmei törnek elő. Aztán a meghatottság és várakozás ünnepies csendje tartja fogva a szíveket. Vaj! Ki fogja megtörni a néma hallgatást! Ki áll elő, hogy dalt zengjen, méltót a nagy költő nevének? A Kisfaludy-Társaság titkára, dr. Vargha Oyula lép elő, hogy elszavalja ódáját, melyet mély költői ihlet s igaz benső érzelem sugallt. Általa Kisfaludy Károly szellemének örökösei jelentek meg a Mester-nél nagyobb tanítvány ünnepén s a megizmosodott önbizalom hangján biztosítják, hogy bár a küzdelem tart »megtörve nincsen a magyar«. Kérik azonban, hogy áraszsza reájok s általuk az egész nemzetre lelkének égő honszerelmét s a kölcsönös egyetértést, mert egymást gyűlölve, szeretni a hont sem lehet.« Költő, ha fenn a fényhazából Áldó szemed alátekint, Nézd, ez a föld, mely éltet, ápol, Magyar föld még s szabad megint. A szorgalom kitárja kincsét, Munkában ég a férfikar, S küzdelmeinek bár vége nincs még, Megtörve nincsen a magyar. Láng lelked égő honszerelmét Ontsd át belénk, te hű, te nagy; Kaján boszú ne szítson elmét, Szívünk ne kérgesítse fagy.