Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1900

15 Tudd, a hadzavaró Ete hős van Hajna szivében, Oly ékes nem, mint Te, mint gyenge szerelmed. De szép s jó lelkű s harczban erőre hatalmas. A ki hazát szerzend e boldog földön atyámnak, És minekünk . . . (Zf.) Megfeledkezhetném-e arról, a mit az ősmagyar anya tett és folytatott csak nem régiben is a hűséges magyar anya-utód? Nagy kinnal leszakasztja szivéről . . . A serdűlt ifjat, ha hazája kikéri veszélyét. Ily anya, áldott hölgy, méltó a sorba kerülni, Hol nagy hősöknek diadalma s halála dicsőül. (Zf.) Mint nőtt pedig ki a korból eszme világa hátterűi, Vörösmartynk ismét és ismét reámutat. A görög hős világon való elmerengésében visszasiratja Berzsenyink fellobogó büszke érzését: »csak sast nemzenek a sasok« — — —, holott a hosszú nyugalom henyesége lerontja A nagy nemzeteket s a sas fia gyáva galamb lesz, Megfordul a hajdan erős természet egészen S mely nép villongó vasakat csördíte örömmel, — Éltének gyilkos kézzel szaggatja virágát, Míg végtére kidől s maga lesz temetője nevének. (Zf.) Okúltatóúl hányszor nem zengi egykorúi elé: Gyászos vagy szomorú, emléke az ősidőnek, Pusztító képpel leng rajtad az átkos enyészet, S visszaletűntöd után, fájdalmak hangja siivöltöz. Hajh ! valahányszor az énekben zendűlve közelgetsz, Köny lepi a szemet . . . (Zf.) Mint lepte az övét, hogy látta a hadzavaró ősöket és szeme árja megindult, szemlélvén maga körűi a hon pusztuló romjait . . . Tehát nincs semmi, hogy vigasztalón emelkedhetnék szebb jövő reményében a haza szomorú sorsán aggódó költő lelke? Hijjába rajzolta az ősök véráldozatát a szent hazáért ? A remény egy-egy sugara vetődik fájó lelkébe: hogy lehet bíznia. Hiszen olyanokat is szült százada, ha keveseket is, a kik örömmel Visszatekintenek a lehunyó fény régi nyomára S hátramaradt sugárait felfogják tiszta kebellel, Hogy vele áldozatot lobbantsanak a haza szívén. (Zf.) Nem is az árva fiú a költő jár számkivetetten kora világában, hanem a magyar nemzeti Géniusz. Ezért olyan szomorú a dal, mely oly édes epedve foly a költő ajkairól; ezért keserű a dal szava: a haza szebb idejét, elmúlt az örökre, ne zengjed! Ezért a keserű fájdalom, megható a panasz, hogy ifjú nem érez, a lányka nem ért . . .