Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

- 96 Főkép minékünk vésődjék be kitörülhetetlenűl szívünk mélyes mélységébe a gondolat, k. ifjak: »A haza múlt kora olyan, mint a szeretett atya élete, minek történeteiről őszkorában körüle tolongó gyermekeinek beszél. Hallgatják azok a harczokat, a veszélyeket, a fájdalmat, a dicsőséget; s mindezek nem az atyáéi már egyedül. Ö elhúny; de harczai, veszélyei, fájdalma és dicsősége, gyermekeire maradnak osztályrészül. Ezek emlékezete köti össze az élőket az elnyugodottal továbbra is; és e kötelék az egymásra következő nemzetségeket szellemi kapcsolatban tartja össze. (Kölcsey.) És, a mint nincs Európában nemzetség, mely annyira rászorúlna, hogy a maga ereje — s emlékeire támaszkodjék a jövő zálogában: úgy nincs egyetlen nép sem, mely eszméltetésre, serény munka — s áldozatra annyi megkapó példát nyújtana, mint a mi nemzetünk történeteiben. Dicsőségek és vészes bukások egy-egy határkő nemzetek történetében. Nem szándékom rendre elbeszélni: hogy voltak harczaink, melyekben pazarúl ömlött magyar vér idegen érdekekért: hányszor nem mentettük meg idegenek trónját, hogy később magunkat fojtsanak meg szinte hála fejében; elhallgatom, hogy nagy időn keresztül magyar mell védelmezte Európa keresztény világát s mi megfogyatkozván erőben: szűkség idején hijába kiáltottunk segély után. Kún Lászlótól kezdve le a gyászos mohácsi vészig — közben a Hunyadiak nagyszerű harczai a kereszténység és Európa műveltségéért; — s innét XVIII. századunk közepéig: közben a nemzet-irtó Karaffák, a Pálffyak, Hadik s a többiek idői — vér — s élet áldozók, vagy egykedvűen nézett, mi több, pusztulásra szánt áldozatok voltunk. E tényekkel, melyekre czéloztam, nem keserűséget akarok kelteni lelkökben, kedves ifjak. A magyar nemzet nemes lelküségére, — ez állandó jellemvonására, — s a benne rejlő életerőre hivom fel figyelmöket. Történeti életében mindenütt ott volt a magyar, a hol áldozni kellett az örök igaz, szép és jóért. Csak rámutatok e hármas egység forrására: Isten, Király és Haza voltak a magyar lelkében idők idején át az áldozatra késztö szeretetnek, lelkesedésnek megszentelt, magasztos eszméi. Tatár letarolhatta, török pusztíthatta, többi közel ellenségei elcsigázhatták: megverte ember, megverte Isten gyakorta a magyart: de ember meg nem törhette. Istene, a magyarok Istene, megengesztelődött azokon az áldozatokon, melyeket, bár ivadékaiban olykor — de bűnbánóan vitt meg a haza s Isten oltárára. Erős, rendületlen bizalma a Gondviselésbe, mely serény, lankadatlan, férfias munkával párosúlt mindig, mikor közelgett a vész: ebben van őseink nagy erénye. Hibáiknál kevéssel volt több erény ök, de ez a kevés, a megpróbáltatások idején, nem engedé elveszni a Hazát! O, bár folyton fogyna hibánk, s gyarapodnának bennünk nagy erényeik, hogy kiérdemeljük a Gondviselés kegyét! . . .