Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 95 — megszentelt érzelme az örömnek fogja el, hogy bennök hű letéteményeseit szemlélem a jövendőben önfeláldozón a nemzeti érdekekért buzgólkodó férfiaknak. Kegyeteknek, n. é. K., nem bátorkodnám szólni az eszme-körről, hiszen benne felülmúlhatnak engem. Csak az a remény táplál, hogy megértik jóakaró szándékomat: kiket kezünkre biztak, szép reményeik szivében szeretném élesztgetni a valón nemes érzelmeket. Ez a nyitja annak, hogy ez ünnepies alkalomkor úgy elmereng lelkem magyar nemzetünk múltjain; hogy múltunk dicsőségei, veszteségei felmerülnek képzeletem előtt. S látom k. ifjak, a múltak nyomán támad fel a jövő, kapocs közöttük a tűnő jelen. Emberi életnek mesgyéje múlt és jövő határai közt — könnyű számvetés: születünk, lepereg az élet, a sírnál bevégződött minden földiség. De eszményeink, k. ifjak, örökké valónak varázsolják rövid földi létünket; élünk örökre bennök hitben, reményben, szeretetben. Égből erednek, a földre nyúlnak le: rögös és sürgős pályánkon megédesítik a sokszor kietlen valót. Parányi szivünk édes vágyódásai, tündérszép álmaink szelid reménykedéssel integetnek felénk: enyészet nyomán új élet fakad. Lám, a nagy természet nem hazudhatik: romok képezik virágzó életnek fentartó alapjait. A nagy természetnek ez oktatása az embervilágban egyetemesen a nemzeti életben nyilatkozik. Embervilágunk termékenyítő romjai: szép emlékeink. Minden, mi egyéni múltunkból szeliden szól le hozzánk, k. ifjak; minden, mi egy kicsiny körhöz, a drága családhoz, ragadja vissza tekintetünket ; minden, mi hevítőn kelt szívünkben nagyra késztető érzelmeket s elhatározásokat az ősök szemléletén: a kegyeles emlékeknek emel oltárt — a romok felett. Szóval, természet szerint, egyén, család, nemzet egyaránt kegyelettel őrzik a múltak drága emlékeit. Mind az egyesnek, mind az összeségnek lelki jobb felét alkotja a szép emlékű mult nemes kegyelete. Azzal a különbséggel, hogy az egyén, ha megfeledkezik is róla, nem árt a köznek, csak önnönmagában tagadja meg az emberi természetet; csak önmaga előtt zárta el azt a forrást, melyből tevékeny erők szoktak hathatósan felbuzogni nemes, nagy tettek után. De, ha nemzet teszi ezt, k. ifjak, gyököreit vagdalta meg annak a nagy nemzeti fának, melynek ágazatai őseik lelkéből táplálgatták az ifjú lombokat. Ezért kell kegyelettel őriznünk a múltak emlékeit, k. ifjak s elzarándokolnunk hozzájok, mint a beteg a csoda-forráshoz, hogy belőle új erőre kapjon. S tennünk kell ezt nekünk, magyaroknak, kik magunkra hagyottan, testvértelenül Európa egy kicsiny szigetjén, nyelvre, törekvésekre ellentétes — hogy ne mondjam, — ellenséges áradattal vagyunk körülvéve.