Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1898

— 35 — vagy olasz iskola társadalmi helyzete. Azoknál a nemzeteknél a. társadalom nagyobb műveltsége szinte észrevétlenül áraszt az iskolába sok ismeretet, mit nálunk még könyvből kell elsajátítani. Az elemi iskola is nagyobb figyelmet fordít a történettanításra, a középiskolában alant kezdik. De meg az egész élet, ország tele van történeti vonatkozásokkal. Elmennek a British Múzeumba s ott leolvassák Egiptom, Görögország, Assziria történetét, a Louvreban szemeikkel kisérik végig a franczia nemzet dicsőségét, müalkotók pályáját, Olaszországban minden kő, minden talpalatnyi föld az ókori történet egy-egy emléke. Mindez nálunk nincs, csak ép hogy megindult, ezek nagy részét könyvből kell tanulni, igy a többire nem marad annyi hely, mint a nagy nemzeteknél. A történeti tankönyvnek nem volna szabad oly indiszkrétnek lennie az adathalmozásban. Annak a tanulónak agyveleje nem csak arra való, hogy örökké nevekkel, helyekkel, csataállásokkal, összefüggéstelen számokkal gyötörje emlékezetét. Van még más tárgy is elég, a mely ugyancsak emlékező erejét követeli. Mi lesz csak ötszáz év múlva, ha ma a tankönyv nem tud lemondani egy Acilius Glabrio, vagy egy obszkurus asszír király nevéről, tettéről. Talán az emberi agyvelő sejtjeinek száma akkor már annyira fog emelkedni, hogy a mai kutatás arányainak megfelelő összes eredményeket képes lesz átkarolni? Mi ezt nem hisszük. Mi azt hisszük, hogy az emberi elme véges, s hogy bizonyos határokon túl n^m terjed képessége. A mint ma sok, a világ színpadán szerepelt népnek még csak a nevét sem tudjuk, akkor nem fognak tudni sok olyant, mi ma még legalább sejtelemként él az emberiség emlékezetében. Wlassics miniszternek a közoktatási tanácsban mondott szavait; tudni mindig többet kell és nem kevesebbet — mi elfogadjuk, de azért nem kívánunk megfeledkezni a »Parainezis« intelméről sem: multum, scd non multa. A történeti kézikönyvnek terjengését még más oldalról sem tartjuk helyesnek. Szerintünk a tanár föteendöje abban áll, hogy a tankönyvet, mely a tanulóra nézve mindig valami újat, ismeretlent tartalmaz, neki jól megmagyarázza, vele minden izében jól megértesse s annak elsajátítását lehető könnyűvé tegye, elméjében megszilárdítsa s azt minden kitelhető módon lelkének müvelésére fordítsa. Már most ha a könyv nagyon terjedelmes, túlságosan gazdag az adatban, tömött, a tanár szerepe arra zsugorodik, hogy a kérdezésből fenmaradt idő alatt a tankönyv tartalmát élőszóval is elmondja, vagy kihagyásokkal könnyíti saját és a tanuló feladatát, a gyümölcsöztetésre alig marad ideje. Erre nézve a Baumeister-féle munka a prima könyvéről ezt jegyzi meg: »Das Lehrbuch muss sich streng innerhalb seiner Grenze haltén, nur ein Hilfsmittel sein: nichts für sich bedeuten wollen, dem Lehrer nicht die Butter vom Brote nehmen wollen.**) *) Baumeister i. m. Didaktik und Methodik I. Halfte, VIII. 75—76. 1. 3«