Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1897

— 10 — Arra, a mit mi toilettenek nevezünk, egyelőre sem idő, sem szükség nem volt. A szerzetesek egészen fölöltözve alusznak; ínég a sarukat sem szabad levetni. Ez oly szigorú szabály volt, hogy egy szerzetest azon egyetlen okból nem választottak meg apátnak valamelyik XII. századbeli cziszterczita kolostorban, mert kitudódott róla, hogy egy rekkenő nyári éjen levetette sarúit s úgy aludt. A templomban az apát ajkain fölzendült a reggeli imádságnak, az u. n. matutinumnak kezdő fohásza: »Istenem! jöjj az én segítségemre.« (Deus in adiutorium meum intende). Képzeljük magunkat a tél közepén, valamely dermesztően hideg éjszakán. Itt a hideg templomban a fázás és didergés ellen csak egy mentség és segítség van: a szív melege, a lélek hevülete, a lelkesedés tüze, az áhítatnak és istenes buzgalomnak forrósága. — De épen ez nem hiányzik. — »Uram, — hangzik az összes szerzetesek ajkain a visszhang, — »Uram, siess az én támogatásomra« (Domine ad adiuvandum me festina.) És evvel megindul a zsolozsmák nem nagyon változatos, de azért nem is mélabús, hanem oly andalító, oly szelíd, nyugodt, oly egyszerű és fönséges melódiája. És a hajnal hasadtáig minden pihenés nélkül folyik ez az »isteni munka.« — Egy ember talán ellankadna, de az egész testület, — és ez néha több mint száz emberből állott, — nem fárad, nem tikkad el. Annyi szívnek föllángoló buzgalma egybeforr, és mint egy éltető, melegítő villamfolyam, nem engedi lankadni az egyesek buzgalmát. Egy XII. századbeli iró hallotta egy ízben a czisztercziek zsolozsma-énekét és azt a tanúbizonyságot teszi róluk, hogy az égnek angyalai szebben nem énekelhetnek, mint ezek. Miután az utolsó könyörgés elhangzott az apát ajkain, a szerzetesek szétmennek és ha tetszik, most végezhetik a reggeli toilettet. Hideg vizet engedélyez a szabályzat. Sz. Bernárdról tudjuk, hogy nagyon lelkesedett ezért. Egyik előkelő ismerőséről mint különös dicséretet említi, hogy naponta vesz hideg fürdőt. A meleg fürdőt a Regula tiltja; legfölebb a betegnek engedi meg, orvosi rendeletre. A cziszterczi ősi szokások szorgalmazzák a tisztaságot, de kérlelhetlenül száműznek mindent, a mi elpuhultságra vezet. Hetenkint lábfürdőket írnak elő. Évenkint többször nemcsak megnyírni, hanem leborotválni is kell a fejet ugy, hogy csak a teljes körben futó korona marad meg. Többször kell nyírni a bajuszt, a szakált. így aztán egy igen fontos toilette-szerre, a fésűre, nincsen szükség. Az ősi szabályzat egyenesen tiltja annak használatát. A tükröt még csak nem is említi. Külön csizmatisztogatók sem voltak. A szerzetes maga végezte ezt az idilli foglalkozást. Eredeti forrásaink mutatják, hogy Sz. Bernárd bizonyos kedvteléssel szokta zsírozni csizmáit. Azonközben ismét megszólalt a kis harang, s a szerzetesek siettek megint a templomba. Legtöbben már úgyis ott voltak. Az ősi cziszterczi templomokat úgy építették, hogy minél több kis kápolna legyen azokban.