Ciszterci rendi Szent István katolikus gimnázium, Székesfehérvár, 1883

— 26 —• Lászlóval, Walther Lászlóval. A családi élet szűk körében gyermekeit a hazának, erkölcsnek és vallásnak neveli, a nála lakó Reguly Antalt a magyar nyelv és nemzet bölcsejének felkutatására gerjeszti. Reguly megy s az ujabb nyelv és ethnogranai tudomány alaprakó munkáját hét évi utazás fáradalmaival megteszi. Ennyi érdem kitüntetésére, ennyi buzgóság és tehetség megnyerésére az újonnan alkotott akadémia két izben is tagjának választá őt. De nem fogadta el a megtisztelést. Talán nem alaptalan azok véleménye, kik állítják, hogy fájt neki a mellőzés, melyet az akadémia a titoktartói tiszt betöltésénél Döbrentei felemelésével iránta tanúsított. Akármint történt, az való, hogy bizonyos hidegség választá el őt az akadémia tagjaitól. Nevelte ezt némely fiatalabb elme kicsinykedő bírálata, milyeneket Bajza is, Toldy is írt ellene. Horvát azonban fölülemelkedett a „Kritikai Lapok" gúnyolásain, folytatta munkásságát, melynek utolsó gyümölcse a „Slavinokról" és „Horvátországról" írt műve lett, s már közel volt céljához, hogy 40 évi kutatásainak eredményét feldolgozva adja nemzetének, midőn régi mellbaja 1843-tól kezdve egyre súlyosabbra fordúlt. Azt még megérte, hogy jeles fiát, Árpádot, tárgyainak helyettes tanáráúl kineveztethető. És ez volt utolsó öröme. Miután ezt is teljesülve látta, vallásos megadással és nyugalommal várta végét. Fel van jegyezve róla, hogy a halálra mindig készen állott s ifjúkora óta naponként elmélkedett Istenről, jótevőiről és a halálról. A vallás vigasztalásával 1846-ik évi június 13-án múlt ki az életből. Temetése közrészvét mellett és nagy pompával ment végbe. Az akadémia testületileg jelent meg, hogy a nagy szellem iránti hódolatát kifejezze. Tanítványai ünnepet rendeztek emlékére, milyennel már életében is megtisztelték őt, midőn hálájok jeléül aranytollat nyújtottak át neki. Halálának évfordulati napján Mátray Gábor tartott fölötte jellemző adatokban gazdag és mély hangulatú emlékbeszédet. Mélyen tisztelt Gyülekezet! a költő szavai jutnak eszembe: „Oh a sír sok mindent elfed: Bút, örömet, fényt, szerelmet" (Gyulai)... Negyven éve innen-onnan, hogy megdicsőült Horvátunk földi részét is eltakarta szemeink elől a sír nyugalma. De Aranyként „nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl." Negyven év homálya fedi az áldásos életet, melynek körvonalait ez ünnepélyes órában megújítani iparkodtam, de még látjuk, érezzük a hatást, melyet ő kúrára és utódaira tett. Tiszta jellemű életén egy örök igazságú eszmét látok keresztül vonúlni, melynek ő apostola volt e földön: a haza minden előtt. Ennek az eszmének élt ő mint író, mint tanító, mint egyéb hivatalokat viselő. Ez lelkesíté őt ifjú éveiben, ez buzdította, mint férfiút, ez vigasztalta meg öreg napjaiban. Ennek a hatása alatt lett emberré, tudóssá, korának egyik leghasznosabb munkásává, az utókor tiszteletévé. Ezt az eszmét iparkodott ő nemzetének szivébe ültetni és nagyra nevelni. S tagad-