Székes-Fejérvári Naptár, 1923 (47. évfolyam)

Szépirodalmi rész

47 Ekkor borzasztó dolog történt. Guszti fogott egy edényt s a pompás ételeket egymásután beletöltögeíte, mindössze egy falat húst hagyva a tányéron. Az enyé­met is Az edényt a köpenye alá rejtve kivitte és utána üresen visszahozta. Sírni szerettem volna Esztendő óta nem volt egy tisztességes falat a számban, a gyomrom kevergett, a szemem szikrát hányt az éhségtől. El is határoztam, hogy nem tartok ezzel az őrülttel. Meg is mondtam neki. Tudomásul vette. Ha nincs benned lelkierő — mondta — akkor csak egyél. Én nem eszem- Nem akarok hadifogságban megrohadni Ez feldühösített. Hát igenis van bennem lelkierő. Nem ettem. A jő étel azon­mód kivándorolt, mi pedig egy falat húst ettünk naponta, feldörzsöltük a hő­mérőt, jó nyelvet csináltunk fogkrémből és ecetet ittunk. Illetőleg én nem ittam. Ezt a hóhérmunkát saját szervezetem ellen nem bírtam elkövetni. Tényleg eljutottunk Calciba. Nem rokkant-kórház volt az, hanem őrültek háza. Hol voltak már akkor a rokkantak? Egy önkinzó sereg járt a karthauzi atyák pompás kolostorában. Csontig lesoványodott lézengők, ökölnyire fonnyadt arccal, éhségtől és önmarcangolástól megrokkant alakok, szemükben az őrület lángja, mely azt látszott mondani: „haza, haza, minden áron haza!“ A pompás ebéd mellett farkaséhes vadak ültek, szemükkel fáivá az ételt és nem ettek. Ha valaki mégis enni talált, akkor diadalmas mosoly futott át az elkényszeredett arcokon: egy konkurrenssel kevesebb! Harc volt ez, harc, aminek nincs neve, amihez oly kevesetmondó az: életre halálra. Az éhezés közös volt. Különböző volt azonban a „módszer.“ Az egyik ecetet ivott. A másik elkötötte a lábát, lábmerevedést szimulált és két hét múlva merev lett a lába. A harmadik legyet, pótot nyeldesett. A negyedik holmi aberrációba tévedt szólóban. Az ötödik és hatodik ugyanezt csinálták duettben. A hetedik vizes lepedőbe csavarta magát és lefeküdt a kőpadozatra aludni. A nyolcadik egész nap a lépcsőkön loholt fel-le sérv, esetleg szívbaj szerzése irányában. Boldog volt, aki valami komoly bajt szerzett. Az összeesett, szánalmas ala­kokat sóvár és irigy szemekkel nézték. Az egészséges embert kutyába se vették. A tali orvosok pedig úgy jártak ebben a tébolydában, mint a szfinxek. Moso­lyogtak és a váliukat vonogatták. Minden hónapban odacsőditettek háromszáz embert. Ötvenet bevettek a transzportba, a többit visszalökték a táborba. Jöhet újra háromszáz. Egy hétig voltam ott s akkor meghalt a pókevő kapitány. Másnap a vizes- lepedős adta be a kulcsot, az annyira áhított tüdőgyulladásban. Két nap múlva a lábmerevesdit játszónak kiütés keletkezett a lábán. Kivágták, vérmérgezést kapott és otthagyta a hadifogságot. A calcii temető elnyelte vágyaikat és szen­vedéseiket. Következő délben azt mondom Gusztinak: Ide figyelj, most Jön az én módszerem. Minden szem reám szegződött. Húslevest hoztak. Megettem. Marhahúst, olajban főtt zöldséggel. Megettem és a két szomszédomét is. Paradicsomos ma­karóni jött utána. Bevágtam abból is két porciót. Utána megittam a háromdeci boromat s nyugodt lelkiismerettel és tele gyomorral olyat aludtam utána, mint egy király. A rákövetkező két hét alatt átlag három porciót ettem naponta s végül is tiz kilót híztam. A szemlén persze visszalöktek a táborba — krumplin és babon koplalni még egy esztendeig. Guszti hazakerült. Mire megjöttem, meghalt spanyolban. Hát érdemes volt? más.

Next

/
Oldalképek
Tartalom