Székes-Fejérvári Naptár, 1917 (45. évfolyam)
Szépirodalmi rész
39 AZ ÉV TÖRTÉNETE. Az elmúlt év a magyar nemzetre a legsúlyosabb, leggyászosabb csapást, veszteséget hozta. A harctereken a szélrózsa minden irányában folyt a magyar vér, a gyász jajja azonban csak akkor süvitett végig a hármasbércek honában, mikor a mi jóságos királyunk uralkodása hosszú ideje alatt először rebegte, hogy „Fáradt vagyok!“ És e panaszos sóhaj után néhány ólára lelke megtért őseihez, az örök életbe. Megkondult az ország minden harangja, zsolozsmák szálltak az Ég felé, hogy örök békességet és békés nyugalmat kérjenek a fáradt királynak, a nemzet meg- dicsőült atyjának. A sors kérlelhetetlen keze kitépte kezéből a királyi jogart, melynek bűvös hatalmával a nagy müvet be szerette volna fejezni, a halál csontos ujja rátapadt arra a finom szerkezetre, amely szivébe a nemes indulatok egész halmazát zárta és amelynek kisugárzó melegéből annyi milliók érezték fenkölt jóságának melegét. A sors megcsufolta a mi fanatikus hitünket. A mi öreg királyunk volt a Béke megtestesítője. Soha olyan energiát nem fejtett ki, mint akkor, amidőn országa megpróbáltatások előtt állott. Valósággal megrendült, amikor már nem térhetett ki a rákényszeritett háború elől. Nem adatott meg neki, hogy ott legyen katonái között, nem látta őket soha előre száguldani ; hozzá csak az erő, a győzelem, a dicsőség s a zászlók becsületes megtartásának a hire jutott el, melyet az ő jóságos lelke kiszínezett úgy, amint az neki a legkellemesebb volt, amint azt ő kívánta, várta. De ott volt a magyar katonák között a lelke. Ott volt vitézeinknél a legjobb katonapajtásuk: Ferenc Jóska, hogy buzdítsa őket a lengyel mezőkön tábortűz mellett, a Kárpátok hóboritotta csúcsain, Doberdó pokoli fensikján, a Karszt kopár oldalán, a román határon, hogy csak menjenek, rohanjanak előre, előre. Ott volt huszárjainak nyomában, amikor a menekülő ellent üldözték és ott volt Ferenc Jóska, amikor katonái hősiesen küzdve meghaltak az ő parancsára, az ő akaratának véghezvitelében a győzelemért, az élők életéért. Ott volt, a hol könnyeket kellett íelszáritani. Nem hiányzott a falusi viskókból, nem került el egyetlen házat sem, ahol vigasztaló tekintettel enyhíthette a fájdalmat. A kölcsönös meleg szeretet a magyar nemzet és örök pihenőre tért öreg királya között ezentúl a történelemé, az emlékezésé lesz. Az utolsó utón vele volt a magyar nemzet fájdalma és meghatottságának kegyelete, amelyet nem a királyoknak kijáró konvenció vitt oda, hanem amelyet bensőnkben éreztünk. Az ő uralkodói erényeinek méreteihez méltó időben ment el közülünk oda, ahol már katonáinak százezerre menő lelke várta a legfőbb Hiiu-at.
