Székes-Fejérvári Naptár, 1916 (44. évfolyam)

Szépirodalmi rész

választ el a várostól. A kaszárnya felől egy vashid vezet át az ouled-en. Onnét jön Courtois.

Zuma visszahúzódik rejtekébe, megigazítja lábain a szandált, rendbehozza a ruháját, az arany pénzekből álló colliert is megigazítja a nyakában és vár. Ä szemeibén könnyek ragyoknak, szája félig nyitva van, a keble egészen szabad, fekete haja fénylik a holdfényben, gyönyörű magas alakját körül öleli a hold ezüstös fénye. Néha megcsillanik az övében a pisztoly fogantyúja. Zuma kabil nő, Zuma harcias törzs leánya, Zuma nem fél az éjszakától . . . Zuma mástól fél . .

Az a csodálatos érzés hozta ide, amely a legédesebb és legkinzóbb mindennél. Miért is szereti ő az aszkrit? Miért ígérte meg neki, hogy találkozik vele? Csodálatos érzés: először lenni egyedül azzal, aki őt szereti.

Ez lelkesedéssel töltötte el Zumát és maga előtt látta szerelmesét a maga valóságában, elevenen, a meleg napfényben fürödve ... és nézte az arcát, a fehér arcot, a kék szemeket, a szőke dus haját. Érezte szivének a melegét, csókjai tüzét s lelkének izzó gyöngédségét.

Odaadta neki mindenét: a csókjait, a szivét, a lelkét, a testét, álmait, gorf- dolatait, — a leányságát ... A kabil nők forró, rajongó szerelmével szeretett . . , A szive mellett pedig ott volt a pisztolya, hogy szükség esetén megvédje, vág/ megboszulja vele a szerelmét. . .

* *

* >

Egy óra múlva elváltak. A légionárius clairon a retraite t fújta. Zuma meg- rebbent: Haza kell mennie . . .

Még egyszer átölelték egymást, csókjaik és szerelmük forró élete még egyszer találkozott, összefonódott, azután elvált.

Zuma mámorosán ment a holdfényben, a kanyargós düma völgyek között,, melyek zeg-zugosan, tekervényes vonalakban húzódtak a város felé. Egyik helyerr fölkapaszkodott a homokdombokra, más helyen alászállt. Sok helyen megállt, és- intett vissza a kendőjével, sokszor hátra nézett, aztán, meg újra megindult.

Courtois egészen addig nézett utána, amig csak egy fehér pont nem vált belőle, amely nem akart kimozdulni a helyéből, — mintha még mindig integetett volna. Az adjutant visszaintegetett feléje és azon kapta magát rajta, hogy sir.

— Mennyire szeret... és milyen félelmetes, ha arról beszél, hogy egyszer vége lesz! — gondolta.

így szólt aztán magához:

— Te bolond, légy erős ... ne félj.. . Örülj, hogy ilyen szép virágot találtál ebben az üres kihalt sivatagban ... Kinek van itt ilyen virágja? Senkinek ... Zuma szerelme drága kincs ... És mindenki irigyelne ... Megveregetné a- válladat... de titokban marad . .. édes titok lesz ...

Mindenét átitatta ennek a félvad leánynak a lénye, szerelme. Betöltötte körülötte a levegőt, illatossá, csillogóvá tette azt...