Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)

Szépirodalmi rész

Heves jelenetek is játszódtak már le a fiatal házaspár között. Malvin keserű szemrehányást tett férjének, hogy ő csak eszköz volt a kezében nyomasztó helyzetének könnyítésére. Egy ily összetűzést felhasznált Bánlaky. Elkeseredett leikével kíméletlenül igy szólt nejéhez: — Igen, a pénzedért vettelek el; úgyis régen cé lozgatsz arra. Jó ízlésű emberek között ugyan nem szokás ilyesmit bolygatni, de ha öröme telik benne, — beismerem. És ha őszinte akar lenni, maga is beismerheti, hogy nem pusztán az én szerény egyéni tulajdonságaimért szeretett megr mert hiszen én csak egyszerű, szürke hivatalnok voltam. Magának hangzatos né\r kellett, nekem pedig pénz! Rendben van! Nincs mit egymásnak szemére vetni. Nem ábrándultunk ki egymásból, hiszen sohasem szerettük egymást. Alkut kötöttünk, és most közös megegyezéssel, bizonyos engedmények vagy kedvezményekkel az alkut felbontjuk.

Malvin nem válaszolt semmit, csak két nagy könycsepp futott végig az arcán.

— Én most elmegyek — szólt Bánlaky. — Többé nem látjuk egymást. Nff legyünk egymásnak terhére. Indítsa meg a válópert, vagy megindítom én. Isiért önnel ! Pénzét, vagyonát itt hagyom, nincs amit szememre lobbantson. Éljert

boldogul !

V.

Egy év folyt le a kinos jelenet után. A Rózsavölgyi kastély hársfáinak már sárgulni kezdő lombjai a csillogó hold fényében bizonytalan szürke szint mutattak, mig a távolabb álló fák átláthatatlan feketék voltak. Időről-időre különös, visszatartott zörej tört ki a levelek közül, mintha tanácskoztak volna, melyik hulljon le hamarabb. Minden fa előtt annak gyengén áttört árnya feküdt a fényes harmatos- füvön. Az őszies, holdfénnyel elárasztott levegő oly tiszta, oly átlátszó volt, hogy minden tárgy közelebb látszott. Körül csendesség uralkodott, csak néha egy-egy távoli zörej hallatszott, de oly távoli, hogy nem lehetett kivenni vájjon honnan és mitől származik. E sötétségből egyszerre két magas alak sötét körvonalai bontakoztak ki. Malvin volt, kinek válópere már lejárt és most szülei házánál egy hercegnek — kit mint Bánlaky nejét ismert meg annak idején — a menyasszonya.

— 77 —

Ismét tavasz van. A napsugár épen oly fényes karikákban játszik most is a föld mohán, mint azon boldog napon, midőn Bánlaky megismerte Ilmát. Az a nagy felhő, mely akkor a házfelett állott, azután elborult és sirt — most ismét mosolyog. Talán azért, mert ismét közeledni látja azon férfiút, ki annyi boldogságot hozott a házba. Bánlaky óvatosan lépked kőröl-kőre. Felkeresi a sötét kövek között a forrást, melyből Ilmával sétáik alkalmával együtt ittak. A kiálló kövek csillognak a nedves levegőben, a habok körülnyaldossák őket és apró fodrokban susog- nak-susognak, ki tudja miről.

*