Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
76 lizenegyet ütött a toronyóra. S midőn az utolsó ütés elhangzott, siri csend következett. Egyszerre valami fuvolaszerü hang hallatszik. Először elmosódva, bizonytalan magasságból, azután mindig erősbödve üvegtiszta kellemes ércében. Mintha angyalok zenéje lett volna. Egymásután csendült fel az óramű valamennyi harangja és csengetyüje. Túlvilági, mélabús hangjuk egy szomorú dalban foly össze, borongó, fájdalmas melódiával és visszatérő búskomor ritmusokkal. Csengve-bongva játszott az egész harangmü. A sötét ódon paloták közt oly szomorúan, oly bánatosan borongott búskomor, fájdalmas melódiájuk. Azután újra az a kesergő, fuvolaszerü hang szólalt meg jobban és jobban elmosódva és utoljára egy fájdalmas, sóhaj- szerű végakkordban sirva fel, reszketve szállott el az ódon város felett. Bánlaky ajkán megfagyott a gyönyör. Érezte, ha e városban még csak egy napig marad, beteggé teszi az izgatottság. Alig várta, hogy lázasan csomagolva, vonatra ülhessenek. Reszketve vetette magát a kupéba. Izzó homlokát a hideg ablaktáblához nyomta s nézte, mint kezd lerjedni a hómezőkön valami csodálatos viszás fény, mely mindig erősebbé és erősebbé válik. Végre bíborban ragyogott az egész hegylánc; a magasban aranyfelhők úsztak és az ég bíborvörös szint öltött, mintha az egész ország lángban állana. Az „alpesi fény“ lángja volt ez. Fájó lelkének minden húrja szenvedett. A természet ennyi szépségét látva, még nyomorultabbnak érezte magát. Fiatal nejét egészen elfeledve, egyre hangosabban kiáltotta : — oh ha ezt Ilmával nézhetném, a boldogság édenében átengedném magamat e gyönyörök élvezetének, mig most lelkemet csak még betegebbé teszik, mert érzem, érzem még jobban annak sivár ürességét. Átkozott pénzeszsákok, melyek ily nyomorulttá -tették éltemet . . . Kínosan telt el hat hét. Haza érve, fényesen berendezett, minden kényelemmel ellátott palota várt reájuk. De miért mindez? Neje, ki a lelkében tomboló vihart látta, tán tudta, gondolta annak okát, ámbár ama végzetes percben az oltár előtt elég őrült volt Bánlaky Ilmát, kinek képe teljesen betöltötte az ő szivét, elragadni, félve vonult a kastélynak számára berendezett szárnyába, mig Bánlaky annak másik oldalát foglalta el. Hiába erőltette Bánlaky magára az udvariasságot, a szív nem nyilatkozott meg szavaiban s Malvin hat hét múlva a legboldogtalanabb asszony volt, a ki ugyan iparkodott férjét magához hódítani, de hiába. Szelíd, türelmes volt, szóval minden arra vallott, hogy a történteket feledni és feledtetni akarta, hogy legalább a világ, mely oly kíváncsian leste visszatértüket, boldognak lássa, gondolja őket. Ferinek e martyr-pose, mint ő Malvin magaviseletét nevezte, nem tetszett, még tűrhetetlenebbé tette életét. Lelkét vonzotta a szőke szépség ; majd nap-nap után behajtatott a faluba, hogy legalább távolról lássa azt a fehér házikót, mely minden boldogságát magába zárja. Hónapokig tartott ez az ember- feletti büzdelem. Végre férfias elhatározással véget akart vetni ezen mindkettőjükre nézve kinos állapotnak. Malvin is tudatára ébredt e tarthatatlan állapotnak. Világos lett előtte, hogy férje őt csak vagyonáért vette el, hogy zilált anyagi helyzetén köny- nyitsen. Ő is titokban sokszor gondolt már arra, hogy e helyzeten változtatni kell.
