Székes-Fejérvári Naptár, 1913 (41. évfolyam)
Szépirodalmi rész
63 Rövid kéj, rövid álom . Ostoba képzeletekkel csaltam meg önmagamat. Megloptam saját életemet s lelkem koldussá lett. S mikor igy letaroltak, akkor ébredek a tévedés tudatára. Hát nem iszonyú?! Vágyat nem érzek az élet után. Megroskadtam a gyönyör súlya alatt. Árny alak lettem, sárga, kiélt arccal, beesett mellel. Az égő szerelem szárította ki ereimből a vért. Néha pezsdül csak bennem valami, az is csak lankadt törekvése az élni vágyásnak. Szememre fátyolt von a kicsorduló könny, ezen keresztül látom a rémet, a bukást, ahogy íngerkedik velem. Ásító vigyorgással gúnyol, nyelvét öltögetve pislog rám. Csömört érzek minden iránt. Borzadás tölt el, ha mosolygó arcot látok. Iszonyatos fájdalom hasogatja testemet, ha asszonyt látok és visszaemlékezem. Vad gyűlölet fog el ifjú szerelmesek láttára, ha ölelkeznek a szűzi szerelem fellángolásában. Még a virágillat is undoritó bűz ilyenkor. Hát mi ez, ha nem életgyülölet? ! . . . Csontjaimban érzem a szu lassú őrlő munkáját, hallom a percegését is, ahogy emészti életem. Fásultság tompítja agyamat, gondolataim kuszáltak. Éjszakám tele van kínzó gyötrelemmel. Álmom elűzik az elbukott ártatlanok, kik azért jelennek meg, hogy vergődő lelkűket szemléljem, hogy vergődéssel büntessenek. Szörnyű látomány ez, ahogy lelkűk harcát folytatják nehéz küzdelemmel a becsületért. Látom amint remegve adják oda sárga aranyaimért, vérpiros ajkukat, hallom erőltetett kacagásukat. Rémesek ezek a kacajok, velőtrázók, csengésükből fájdalmas, könyörgő, majd a követelő hangok válnak ki. Becsületüket követelik vissza tőlem. Aztán ezek eltűnnek, a káprázat fényében egy hozzám közeledő asszonyt látok. Ajka csókéhes, szeme tűzben lobog ; bájai szépségét ajánlja fel s habos kehelyben nyújtja felém a kéj édes méregitalát. Üldöznek örökké, azzal akarnak megölni, ami életem volt : szerelemmel. Gyönyörbe akarnak fullasztani, A szerelem volt életem s a szerelem lett halálom. Ti asszonyok, ti vagytok hóhéraim. Üdvöt, menyországot adtok, úgy hittem s a kárhozatba taszítottatok. Elégtem a sok csókban. S ma nincs hitem, reményem ; koldus, földön vánszorgó nyomorék lettem. Az egész élet nem bir több értékkel, mint amennyit a szemétdombon heverő cserépdarab ér. Pedig valamikor iparkodtam értékét keresni. Kenyeret, pénzt osztottam a szegényeknek s jótékonyságot gyakoroltam. S akkor láttam, hogy önzés ez, piszkos, bűnös célokért voltam emberszerető s mikor ennek tudatára jöttem, akkor csak valóján értéktelenné vált az élet. S megundorodtam cselekedetemtől, mely nem más, mint könnyelmű játék, incsel- gés a nyomorral. Csak azért, hogy szórakozzam. Hogy gyönyört habzsolhassak e réven is.
