Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

92

— ~Ej, dehogy sincs. '.Munka van mindenütt, csak dolgozni kell !

Az asszony görcsösen zokogott, a borzasszakálu is könnyezett.

— Maga pedig bemegy a kórházba. Nézze meg az ember, nem szégyenle- mek igy csavarogni? szólt a detektív az asszonynak.

Egy rendőr a bozontos szakálu mellé állott és megfogta a karját.

— Előre.

— Maga is megy velük. Csak menjen ! kiáltott a siró asszonyra a detektív.

Az asszony elsikoltotta magát, de a rendőr őt is megfogta.

— .Aztán jó lesz csendben lenni, ajánlom ! Szólt szigorú komolysággal a titkosrendőr.

És megindultak -kifelé. Két oroszt (köztük a laposorrut is) magukkal vitték.

És majdnem jó magamat isi

Mikor kiléptek valami megkönnyebülés féle hagyta el a kebleket, én és az öreg német pedig meghatva mondtunk egymásnak jó éjszakát . . . Talán magamat sem sajnáltam volna jobban, mint ezt az asszonyt —- mormogta könnyes szemekkel az öreg . .. _ szegény asszony !

Két szív találkozása.

Irta: Lianna.

Ma éltem delén, midőn reményeim zöld ágai elpusztulva, életem hajójának árbocai az élet vész hullámaitól szétroncsolva, nagyratörekvési terveim szárnyai leperzselve, fáradtan, megtört lélekkel nézek vissza a múltnak fájó tükrébe . . . vissza, vissza vágyik lelkem hazám szent földjére: Erdély regényes erdős szép vidékére Vajdahunyadra. Leborulni még egyszer arra a szent helyre, hol drága anyám meleg szeretete, melyhez hasonlóval sehol e világon nem találkozunk, ölelt körül; hol bölcsőm ringott; hol gondtalanul szökdöstem patakról-patakra egy-egy szép virágért, vagy tarka lepkét kergetve kihevülve menekültem szerető anyám kitárt karjaiba. Óh ha akkor tudta volna, mily kegyetlen lesz az élet gyermekéhez- tán elvitte volna magával oda, hol „már nemfáj semmi" ; hol hányatott lelke megtalálta már évek óta a boldog pihenést.

Erdély! mily megkapó hatása van reám e szónak. Szent vagy előttem; szent vérrel áztatott minden rögöd. Lépten nyomon találkozunk históriai emlékeiddel. A dicsőségnek maradványai büszkén hirdetik, mily nagy volt a Te múltad. Mennyi szomorú esemény fűződik erdős-völgyes kies vidékedhez, hősök küzdöttek szent földeden, a történelem megszámlálhatatlan lapja hirdeti múltadnak fényét, nagyságát.

Most, midőn lelkem a gondolatok sebesröptü szárnyain elszáll Hozzád szent hazám, hol gyügyögni tanultam . . . érzem, ha a sors mindentől megfosztott, ha szeretteinkben csalódva, ha önzést és szívtelenséget találva, szivünk elfásul, magába