Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
hátrál hogy sírkövére neve mellé csak azt véssék; „egy bünbánatában megtört szív, mely feledni nem tudott!“ Meghatottan hallgatta a két nővér az elbeszélést. Megköszönve a felvilágosítást, a gyászkisérethez csatlakoztak, utat törve maguknak közvetlen a koporsó mellé. Meglepetve tekintett mindenki reájuk, kikben az egyik a korán elvesztett férjét-, a másik volt vőlegényét-, a harmadik pedig sohasem ismert édes atyját gyászolta. A gyászmenet Földváry Tihamér temetése volt. A két nővér később a családi sírboltba vitette a drága halottat. Ezentúl állandóan egy ősi kúriában laktak. Egyedüli boldog perceik voltak azok, melyeket két drága halottjuk mellet tölthettek, könnyeikkel öntözve a koporsónak illatos virágait. Ezekben a percekben az egyedüli remény a komoly, nagyra törekvő utolsó sarj : Tihamér, a két, élete végéig gyászoló nővér büszkesége ! Tél apó falun. Irta : Pálffy István. Az esti öreg harang már régen elhallgatott a faluban. Nem is igen látni az utcán senki emberfiát, mert mindenki behúzódott a meleg kályha mellé. Elfogyasztják szép csendesen a vacsorát, isznak rája egy-két pohár bort, azután hozzáfognak a meséléshez. Eszükbe jut ilyenkor még a mohácsi vész is, pedig hát ott se voltak. Nem baj az. Hiszen azért irták meg azt a sok szép könyvet róla, hogy minden magyar ember tudja, hogy mi veszett el akkor Mohácsnál. Dehát azért ne vegye az Isten rossz néven, nemcsak olvasással meg beszélgetéssel töltik ám el az időt falun. De nem ám. Például ott van Pál Mihály uram. Most is a szőlőbe indul egy kis buzdításra. Elviszi magával a vejét is, a Bénit, meg a fiát is, aki gépész mesterember Pesten, ahol ritkán fér hozzá egy kis jó borhoz. No most aztán, hogy haza érkezett, hát jól tartja egy kis jó falusi borral. Nem is árt neki, mert az istenadta fiatalember, azután annyit dolgozott, hogy úgy lesoványodott, mint a templom egere ; csak a csontja meg a bőre van. Az asszony egy kis kirántott kacsahúst rak a tarisznyába, azután felülnek a kocsira, mely elé két pejkó van fogva és nem-is vágtatva, de röpülve érnek ki a Lajoshegyre. Mire észreveszik magukat, már ott is vannak. Először is sorra kóstolják a hordókat. De a kóstolgatás olyan formán történik, hogy mire vége van, bizony már vidám kedvük kerekedik. A gépész pesti ember lévén, már tapasztalatból tudja, hogyha a jókedvet nótával fűszerezik, belőle hamarosan szilajkedv válik. Nem kell biztatni azonban az öreg Pál Mihályt sem. Mert az meg huszár volt, — mikor volt, tehát tüzes, edzett vér csörgedez ereiben. Az igaz, hogy a gefreiíerségig vitte fel, nade ha mindenki generális lenne, akkor ki lenne gefreiter ? , > 6
