Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

76

Sir] szegény elvíra te is. Roskadozzék bár szived a fájdalmak terhe alatt, bérezzék rajta a fájó emlékeknek sok, sok sebe : — — sírj s panaszold el fájdalmadat; — a megosztott fájdalom — félfájdalom.

Vérzik a lelked te szegény megcsalatott szív! hiszen még nemis oly régen milyen szép, milyen boldog, rózsás jövőről álmodoztál . . . megcsalatott szivednek oly magasröptű vágyai valának ... A csalódás elűzte szép álmaidat, a rideg való elperzselte szárnyaidat, melyekkel oly magasra szálltál — az üdvösség szent hona felé . . .

De feledd e szép álmokat! — Nem maradt meg már ezekből számodra más, mint a fájó emlékezet és halvány képe annak, kit oly híven szerettél. Sirj és — imádkozzál ; s ha talán nem is gyógyul, de megnyugszik lelked. Az a kép, .az az arc, melynek egy mosolya többet ért a világ minden kincsénél ; mely elfp- ledtette az egész világ szenvedéseit s keserveit, csak mintegy fájó emlék él majd szivedben és könnyeid árjában meg fog nyugodni szegény, kóborgó árva lelked.

Ervin atyja meghatottan, némán állott leánya e kitörő fájdalma előtt, csak midőn azt már némileg csillapítani látta, kérdezte meg annak ckát.

Elvira szótlanul oda nyújtotta a levelet s tovább sir-jajgat keservesen . . . A becsületben megőszült aggastyán egy hörgéshez hasonló átokkal, halálra vált arccal tompán leesik egy székre. Ajkai remegnek; még szólni akarna, de a villámcsapásként sújtó levél következtében hirtelen szivszélhüdés érte ; s mire zokogásából Elvira magához térve édes atyjához siet, az már halott volt.

Elvirát a fájdalom teljesen megtörte. Édes atyja a ravatalon ; vőlegénye — kit habár soha el- nem árulta — imádott ; nővére pedig kijátszotta. Egyedül, teljesen elhagyatottan áll. Kétségbeesésében feljajdul ; megtagadja Istenét ; harcra kél az Éggel, miért-miért is tette őt oly nyomorulttá?!

Egész éjszaka ott virraszt édesatyja ravatalánál ; nem sir, nem jajgat már többé; panasz nem jön többé ajkaira, csak gyönyörű arcának szenvedő, feldúlt szenvedő vonásai árulják el kínos fájdalmait. Reggel amint a tükörbe pillant, alig ismer maga-magára. Az őrjítő fájdalom egy éjszaka hófehérré tette szép arany- szőke haját. S midőn édesatyját örök nyugalomra helyezték, hetekig tartó ideglázba esett.

Van-e szív e nagy világon, mely szeretni ne tudna híven, lángolón? Szeretni őrült szenvedéllyel ; szeretni a szív tiszta hevével és — csalódni ... Oh ! aki ezt nem próbálta, nem tudja; mit érez a szív, midőn letűnni látja boldogsága egéről a tündöklő csillagot „ . .

Szegény elvira hetekig szenvedett hütelen szerelmese elvesztése felett. Nehéz betegségéből felkelve, mindenütt a kétségbeejtő magány. S miként egy kedves ■dalnok utolsó akkordjai lassan-lassan elcsendesülnek: akként tűnnek el Elvirának boldogságról alkotott szép álmai. ;

Romok, sötét romok mindenfelé! És a sötét romok között járt-kelt Elvira, mint egy élő halott. Hiába csókolták hervadó arcát a napnak enyelgő sugarai ;