Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
77 J:f Ï hiába játszadozott korán megőszült dus hajfürtjeivel a tavasz enyhe fuvalma ; hiába csevegett a dalos madárka szerelemről-boldogságról: az ő szerelme romokban hevert, melyre sűrűén hullatta az igaz fájdalom keserű könnyeit. Egy szenvedő, halvány árnya volt ő már csak az egykor ragyogó szépségéről hires viruló Elvirának. Szivében nem volt már tavasz ; elveszté az már minden meleg sugarát.- Egyedüli vigasza az volt, ha boldogult édesatyja sírboltjában időzhetett. Órákig ült ott néma fájdalmában, mialatt a könnyek, melyek máris mély barázdákat szántottak hervadó szép arcán, mint drága gyöngyök hullottak a hideg koporsóra. Hónapokig tartott e kétségbeejtő állapot, mig végre orvosa tanácsára elhatározta,, hogy elhagyja az ősi kúriát, hol minden, minden megtört szivének egy-egy újabb fájó emléket idéz fel. Elment Székesfehérvárra nagynénjéhez, a kinél nevelkedett — felejtést, gyógyulást keresni. Három év folyt le az idők végtelenségében óriási lassúsággal a történtek után. Csöndes, sötét az éjszaka. A hold méla^ sápadt arcával betekint egy gyengén befüggönyözött padlás-szoba ablakán. Szegényes bútorzat mindenfelé. Egy egyszerű, festett asztalkánál ül egy gyönyörű barna nő. Mély fájdalom tükröződik arcán, midőn előtte kis fabölcsőben fekvő sötét fürtű gyermekére tekint. Egyilc lábával a bölcsőt ringatja, fájdalmas hangon egy altató dald dudorászva, mig szorgalmasan öltöget a himzőrámán felfeszitett finom munkán, melynek még ma el kell készülnie, mert hiszen holnap nincs mit enniadni a szegény gyermekének. Az egyszerű asztalkán egy befejezetlen levél hever. Az óra éjfélt üt és Riza mert ő az, aki az egyszerű padlásszobában lakik, megkönnyebbülten teszi le bevég- zett munkáját s előveszi a már megkezdett levelet. Halkan, mintegy télve, nehogy, valaki meghallja, olvas: „Imádott jő Atyám! Forrón szeretett Nővérem l Térden állva könyörgök bocsánatért. Feledjétek ifjúságom botlását, mert keservesen megbünhődtem vétkemért. Három év, a legkeserübb szenvedések három éve tűnt el az enyészet tengerébe, mióta Földváty Tihamér nejévé lettem. Levezekeltem bűnömet. Szerettük egymást ; legalább mi azt gondoltuk. Szerettük egymást any- nyira, hogy a szenvedély, mely testünket elfogta, mintegy paralizálta beszélő képességünket. Szerelmünk boldogságát oly intenzív erővel éreztük, hogy azt szavakban kifejezni képtelenek voltunk. Hittem az igaz szerelem mindenható erejében. Hittem az igaz szerelem napsugárfényes hűségében. Bíztam Földváry tiszta jellemében és sok nagyon sok reményt fűztem e nagy szerelem tiszta boldogságához. Szerelmünk, melyet oly sokáig kénytelenek voltunk rejtegetni, végre is őrült szenvedéllyel tört utat magának. Egy évig tartott a mámoritó állapot, melynek boldogságáért talán képes lettem volna odaadni lelkem üdvösségét. -
