Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
72 gyakorlat után a legénység előtt hangoztatott s a melylyel voltaképen oda célzott, hogy a 15-ik században, tehát a katonaság harcászati kifejezésének első korszakába fordulhatott elő csak olyan slendrián gyakorlat mint a minőt az ő százada ma produkált. így azután szent lett a béke. Ez azonban — ismétlem — már délután történt. Déltájon pedig az történt, hogy kapitány ur Fundsberg annak rendje és módja szerint haza vezette gyalog a századot; lovát pedig haza vezette valamivel későbben Szenteczki, a szabó. Az az hogy a leirás itt nem teljesen kifejező. Az történt ugyanis, hogy Szenteczki egy ut kanyarulatnál magára maradván a lóval, úgy vélekedett, hogy a tiz parancsolat közül egyik ellen se vét akkor, ha fölül a lóra ; más oldalról pedig ő volna a hadsereg legostobább század szabója, ha gyalog menne akkor, mikor lovon is mehetA gondolatot azután csakhamar követte a tett s Szenteczki vidáman lovagolt befelé a városba. A városon kívül, no meg a külvárosban is persze simán ment a dolog, alig kanyarodott be azonban a belvároshoz tartozó Kossuth Lajos utcába, egészen hirtelen szemben találta magát az ezredessel. Hogy itt most baj lesz, a felől a jámbor szabó teljesen tisztában volt ; különben pedig az forgott most legélénkebben agyában, hogy miként tisztelegjen, mivelhogy lóhátról még sohase tisztelgett s ilyesmire oktatva sem volt. Végre is abban állapodott meg, hogy gyalogsági előírás szerint kezet csúsztat a fegyverszijjon, a mit aztán meg is cselekedett. Ugyanabban a pillanatban pedig egy rettenetes orditás csapott a fülébe : Marrrha! Halt! Szenteczki megállót!. Az ezredes káromkodott és szidta a szegény szabót mint a bokrot, miközben — pálcáját suhogtatva — közeledett feléje. Szenteczki meg nem tudta, hogy most mit csináljon, leszálljon-e, vagy tovább menjen. Már-már az előbbire kezdte elhatározni magát, mikor a mellékutcából nagy tülköléssel robogott elő egy automobil. — Nosza hogy a kapitány ur szürkéjének sem kellett több. — Úgy ott hagyta a bőszült ezredest, mint szent Pál az oláhokat. A jámbor szabó pedig ijedtében nem győzött eleget kapaszkodni hol a ló elejébe, hol meg a hátuljába; úgy vitte az a veszett állat. Becsületére legyen mondva a deresnek, a nagykaszárnya kapuján mégis csaklrendesen bekanyarodott, jobban mondva beiramodott, szörnyű nagy ámulatára kapitány ur Fundsbergnek, a kinek a halálra ijedt szabón mégis csak megesett a szive és mérges is lévén, meg nevetni is szeretett volna, tehát ez a két dolog úgy egyenlítődött ki nála, hogy az istentelen szabó ezúttal csak hat órai kurta vasat kapott. II I_____ 'i
