Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
71 A kit pedig legjobban megdöbbentett ez a nem várt és szinte soha nem észlelt jelenet, az maga volt egyes egyedül kapitány ur Fundsberg. 0 ugyanis szentül bizonyosra vette, hogy azt a hitvány szabót a marsadjusztirungban bizonyosan megütötte a guta. Nem is törődve tehát a roham miként történő lefolyásáról, maga igyekezett legelsőnek a fekvő Szenteczkihez. Nagy lön azonban a derék kapitány ur meglepetése, midőn oda érve rájött, hogy dehogy is halt meg az a komisz Schneider ; sőt ellenkezőleg alszik édesdeden, mint a tej és hortyog rendetlenül, mintha fizetésért’ tenné. Oh tu ferfluchter Kerl, sóhajtott fel a jó kapitány ur. Hanem azért mégis nagy lelki megkönnyebbülést érzett arra a gondolatra, hogy azt az istenverte szabót még se ütötte meg a guta. El is határozta legott, hogy ma gyalog vezeti haza a századot; a lovát pedig rábízza Szenteczkire, a ki azután a lóval olyan kényelmesen sétálhat haza, a hogy csak jól esik a gonosznak. Egy pillanatra az a gondolat is megfordult a fejébén, hogy Szenteczki adjusztérungjának egyes részeit felosztja a legénység között; erről azonban mégis csak lemondott, mert hátha vérszemet kapna tőle a legénység s ő maga is nevetségessé tenné magát a század előtt. A mellett azonban megmaradt, hogy lovát Szenteczki vezesse haza s ezt meg is mondta Szenteczkinek, a ki egyszer csak arra ébredt fel, hogy valaki cudarul végig vágott a borjúján, minek azután egy veszettül nagy puffanás lön a természetes következménye. A puffanás azonban nemcsak Szenteczkinek szolgált meglepetésül; meglepte az magát Fundsberget is, a ki legott tisztába jött vele, kogy Szenteczki borjúja csak nádpálca darabokkal van úgy kifeszitve, mintha valósággal ki volna tömve. Hiába: zsivány az őrmester is. Ezt azonban inkább csak úgy gondolta, mint mondta; úgy vélekedvén, hogy minek is mérgelődnék ma már többet, hisz volt belőle idáig úgyis elég. Más oldalról pedig még nagy lelki vigasztalást is érzett az eset felett s szinte jól eső örömmel konstatálta, hogy nem hirtelenkedte el a dolgot, azzal az adjusztirung szétosztással. Mielőtt azonban a századot a bevonuláshoz összeállította volna, röviden csak annyit jegyzett meg a mai harcászati gyakorlatra vonatkozólag, hogy ennél silányabbat csak a tizenötödik században lehetett látni, de hogy miért azt nem mondta. Meg is gyűlt aztán a baja már délután kapitány ur Helmmel, a ki Fundsberget szigorúan kérdőre vonta azért, hogy mi oknál fogva meri az egész hetedik század előtt az ő századát, — a tizenötödik századot — lekicsinyelni, a melyik pedig mindig van olyan mint a hetedik század. Szegény Fundsberg pedig mindezeket hallván, csak nézett értelmetlenül hol jobbra, hol balra, nem értvén az egész dologból semmit s már-már kezdett is jó barátja felett őszinte szívvel sajnálkozni, szentül azt hívén, hogy Helm — a derék kamerád — megbolondult. Mig nem aztán kiderült, hogy Helm valami besu- gás folytán tudomást szerzett arról a kijelentésről, melyet Fundsberg a harcászati
