Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
57 A kis cica abba hagyva játékát, úrnőjéhez siet és hízelegve dörzsöli hajlékony testét annak ruhájához. A nő rnitsem vesz észre. Zsebkendőjét arcára szorítva sir, zokog. Majd a levelet összegyűrve messze dobja el magától. A kis cica utánna ugrik, morogva kapja fogai közé és őrült vagtatással futja vele körül a szobát, mintha egeret fogott volna. A nő tovább sirdogál. Majd szemeit megtörli és elmélázva néz maga elé, csak néha hallat egy fájdalmas sóhajt. A kis cica kifáradva a játéktól úrnője ölében huzza meg magát s dorombolva szunnyókál. Mély csönd uralkodik a szobában, mit a lakosztály csengetyüje szakit meg. A nő ijedten ugrik fel helyéről és tiltólag emeli fel kezét. A kis cica leesett a földre és ijedten lapult meg a pamlag alatt. A szobalányt félretolva ront be egy magas barna fiatalember. — Mit jelentsen eltagadása? — szólt és hangja remeg a felindultságtól. Nem kapta meg a levelemet ? — Megkaptam — felelt a nő hidegen. — Nos ? ! Velem jön ugy-e ? Feledjünk egymás karjaiban mindent. Hisz jól tudja, hogy mennyire szerettem. Kis leány kora óta szerettem. Kis lány kora óta szerettem és magamnak szántam. Családi határozat választott el bennünket. Kegyednek atyja adósságai miatt kellett egy öreg de gazdag férjet választani; nekem meg saját adósságaim miatt gazdagon nősülnöm. De ön Ida, most szabad. Meghalt a zsarnoka, ki életét pokollá tette. Én nem vagyok ugyan szabad, de szabaddá teszem magam. Elhagyom azt a nőt, kit soha nem szerettem. — De Uram! Ki jogosítja önt fel az ilyen beszédre! — szólott sértődve a fiatal nő. — Ne vegyen fel mindent olyan tragikusan. Határozzunk inkább útitervünk fölött. — Jön velem és hová? — Elég uram. Ne sértegessen tovább. Elég volt arra már levele. Kérem távozzon. — Az Istenért Ida ! Csak ne magyarázza félre könyörgő soraimat. Mondja, hát nemszeret már többet. Hisz mindig férjet és feleséget játszottunk gyermek korunkban. Emlékszik, hányszor fűzte gyenge karjait nyakam körül. Hányszor vittem át a kis patakon és csókoltam meg aranyfürteit. Már mindent elfelejtett? — Nem nem feledtem el, de amit ajánlani mert, az nem tisztességes és azt tisztességes nőnek ajánlani nem merik. Távozzon kérem Elemér és az ég, áldja meg ! — Nem, nem hagyhatlak ! — kiáltá a fiatal ember és mire a nő védekezhetett volna már karjaiba tartá. A nő összeszedve erejét bontakozott ki a férfi karjaiból és holthalaványan de méltóságos mozdulattal mutatott az ajtóra.
