Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
100 Sándor , . . magának meg kell nősülni, — mondotta hirtelen. — Nyuga- omra, szeretetre van szüksége, kell valaki, aki mellette legyen, aki megérti, más, erősebb, gyengébb mint én vagyok. A maga lelke fáradt beteg, magának gyógyulás kell. Tudom, hogy ez nehezen megy, de én kívánom . . . akarom, mert beleszerettem az uramba s a fiamnak . . . anyja akarok lenni . . . Milyen különös mikor két ember egyszerre hallgatt. Mikor csendben állanak egymás mellett s bent valami szüntelen, hangosan dobog. Szivük fejükbe hajtja a vért s ők érzik, hogy szeretik egymást, de valaki közibük áll, vigyáz rájuk . . . ne tovább. . . . Szótlanul csókolta meg az asszony kezeit. Hangtalanul léptek be a kis kapun s Vera csak bent a szobában, a lámpa fénynél vette észre, hogy kezei nedvesek a férfi szemének könyeitől. . . . Reggelfelé ködök jártak. A hajók vihogva tülköltek mintha keresnék egymást s túl a partokon a pásztortüzeket egymásután oltotta el a reggeli szürkület. A fehér ködből szines képek váltak ki, a hegyek felett egy lenge zöldhaju lány és Tihany partján az erdőben a félhomály birkózott a sötétséggel. Sándor bosszúsan várta a hajókat. Bántotta, hogy még most sem érkeztek meg, pedig ő már szeretne futni, menekülni ki a hullámzó vizekre. Szeretne menekülni gondolataitól, érzéseitől feledni a mai lázas éjszakát, csókokat, a siró, remegő asszonyt, amint féltve védte urától s feledni a dühöngő férjet ... azt a sok kellemetlen dolgot, melyek vele történtek. Miért is kellett szeretnie azt az asszonyt. Miért nem tért ki utjábór, mikor küldötte. Erős elhatározással, férfiasán kellett volna magát feláldoznia. Ha szerelmes lett az urába, hát csak szeresse, gombház. . . . De ő nem akarta kiereszteni karmai közül. Nem mintha talán a szive szakadt volna meg utána, hanem megszokta, sajnálta. Jólesett tudnia, hogy van valaki aki szereti, gondol reá, várja tüzes napokon s már csak azért is harcolt érte, mért nélküle üresnek találta volna az életet. Furcsábbnál, furcsább gondolatok hajszolták agyában egymást. Lázas szemű véres ajkú embereket látott maga előtt, zilált hajú, kezeiket tördelő nőket és oly egyedül érezte magát, mintha csak egyedül lett volna az egész világon. Mikor feleszmélt a kórházban feküdt. Egy fehérré meszelt hűvös szobában, az ágya ép szemben állott az ablakkal melyen túl egy óriási kert terült el. Az idő lassan tellett s a seb nehezen gyógyult. A férj. mélyen találta A. kardot mellébe vágni s az óriási vérveszteség nagyon elgyengítette.
