Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)

Szépirodalmi rész

101

Valaki naponta friss virágot küldött. Három szál rózsát, kettőt fehéret.

Gondolta, hogy az asszony küldi. Hát mégis csak volt valakije, akit most sajnál, talán meg is sirat. Jólesett lelkének ez a gyöngédség és gondolt az asz- szonyra. Maga elé képzelte alakját.

Végiggondolta az átélt órákat, a tüzes perceket. Hogyan tudott ölelni, csókolni. Lázas ajakával végigszántotta arcát s akkor a világ legboldogabb emberének képzelte magát.

Haragudott a férjre, aki jó volt és gondos, akit oly jól esett megcsalni.

Kint a kerten keresztül egy fekete fakoporsót vittek. Csak egy pap kisérte, meg egy rongyos jajgató asszony s két mosolygó gyermek. . .

Milyen furcsa látvány volt Szinte ijesztő. A gyermekek nevetve kisérik utolsó útjára apjukat. Tetszik nekik a mulatság. Ugylátszik, hogy nem sokat vesztettek vele s ezután sem kell többet koplalniok.

Eszébejutott, ha véletlenül a szivén megy keresztül a kard ostoba éle, megöli . . akkor most őt is temetnék.

Kiváncsi rá, hogy az asszony eljött volna e a temetésre. Sirt volna e utána?

Milyen jó is volna most ott kint pihenni, nyugodni egy virágtalan fekete domb alatt. Hallgatni a szél bugását, amint fázva végigrohan a szomorú, rég elfeledett sirdombok között

Nem gyászolna senki. Az anyja sem él, az apja sem, s ha az asszony elfeledné, senki se járna ki hozzá.

Az apáca behozta a lámpát

Sándor hosszasan tekintett letakart szomorú arcába s jólesett lelkének a ■gondosság, mellyel itt vele bántak. Valakinek nézték . . . egy embernek, pedig ő érzi hogy beteg, fáradt lelke megszűnt élni. A teste még él, még érez, de a .szive, a lelke. . . ,

* *

*

Egy napon elmaradtak a virágok. Nem küldték be reggel, hanem délelőtt az asszony hozta el őket.

Fekete ruhában jött.

Mikor belépett Sándor majd felsikoltott örömében s csak sajgó sebének fájása tartotta vissza.

Nem egyedül jött, hanem a fiával, aki már a nevét is kitudta mondani.

Szomorúan bámultak egymásra, feszült csend állott utjukba. Azután az asszony beszélni kezdett.

Eljöttem magához, az uram küldött. Válunk. Mielőtt végleg elhagynám ezt a várost elbúcsúzom . . . tudom, hogy maga is szenved, nálam jobban bűnhődik és azt hiszem magának is legtöbbet használok, ha elmegyek messze más városba, idegen emberek közé, akik nem ismernek, akik még becsülni is fognak. . . .

itt megcsuklott .hangja.