Székes-Fejérvári Naptár, 1912 (40. évfolyam)
Szépirodalmi rész
99 Ködös napok. Irta: Turmayer R. Gyula. Túl a zalai partokon sárgás fény szökött ki az apró házacskák ablakain s a lomha nagy Balaton fodrai csacsogva fényöztek. Messziről egy vonat lihegése hallatszott, amint prüszkölve rohant a fénylő sinpáron, mintha csak egy fekete hajú lángszemü asszony rohanna kedvese az éj karjai közé, Vera ezt a vonatot várta. Ezen utazott Sándor, akivel még egyszer, utoljára itt a Balaton partján találkozni akart. Megírta neki jöjjön, vár reá, beszélni valója van vele. Meg akarta, értetni Sándorral, hogy bár szereti, vágyódik utánna, mégis mióta a fia megszületett sajnálja az urát megcsalni. Mióta a gyermek megjött közibük nem üres a ház, van aki megérti, akivel elbeszélgethet, aki meghallgatja panasz szavait A vonat megállt. Az asszony a férfit kereste, s mikor meglátta magas, délceg alakját egész testében megremegett Gyöngének, fáradtnak érezte magát, tudta, hogy nehéz harcot kell ma megvívnia, melyből ki tudja, győztesen fog e kikerülni. — Látja, szép, hogy eljött, hogy hallgatott az én, meg az uram hívására. Mindketten örülünk, hogy végre sikerült magát kihoznunk ide, hogy bizony egy ilyen társasághoz szokott ember agyon is unatkozhatja magát. Itt nincs korzó, nincsen kártya, csak viz és napfény. Az emberek szerelmesek és szeretnek ábrándozni, de az asszonyok hűek és nem udvaroltatnak maguknak. A férfi hallgatta az asszonyt. Komolyan és becsületesen, elragadtatva nézte fénylő szemeit, amelyek még az éjben is tüzesen világítottak. Mikor pedig elhallgatott mohon nyúlt kezei után. Azt hiszi Vera, hogy maga mellett fog nekem valami hiányozni, a sok, sok minden, ami a városban is inkább beteggé tesz, semmint szórakoztatna. Hisz maga tudja legjobban, mert tudnia és éreznie kell, hogy engemet nem a falu, nem is az ura levele, hanem a maga aranyos sorai hoztak ki ide. A maga hívására jöttem ... a szivem hozott s maga nem sajnál az uráról, a nap fényéről beszélgetni velem. ... Pedig milyen szép, szerelmes az est. Nézze ott a túlsó parton ép most bukott alá egy csillag és hosszú fényt hagyott maga után. Lebukott, eltűnt, hogy sok idő után talán újra felragyogjon, mikor mi már vagy nem élünk- vagy pedig öregek, fáradtak leszünk. Mikor már a maga ajkain is elégtek a csókok s a ki most nevét se tudja kimondani, asszonyokat fog bolonditani. . . . Akkor már nem lesz maga, nem leszek én, de akkor is lesznek szerelmesek* akik megértik egymást. S akkor maga is sietheti majd az urát, a fiát de addig,»* Az asszony mintha csak ezt a pillanat n várta volna közbe szólt. Ugylátszik mielőbb túl akart esni a dolgom s most alkalom volt rá. 7
