Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
72 Tünde megelégedetten távozott. A gyermeket Gyöngyikének nevezték et s nem múlt el nap, hogy Tünde meg ne látogatta volna. Szebbnél-szebb virágokat, csillogó drágaköveket hozott neki és feléje hajtotta a szinpompás pillangókat. Évek múltak és Gyöngyikéből nagy leány lett. Olyan szép volt, mint egy mesebeli tündérkisasszony. .— Megadok neki mindent, hogy boldog legyen, — szólt a légkirálynő kedvenczében gyönyörködve. — Járjon virágokon s hogy lábait meg ne sebezzék a földi göröngyök, selymes pázsitot terítek eléje. Gyöngyike boldogan, gondtalanul élt. Mindent megkapott, a mit csak óhajtott s mégis mélabus lett és biborszinü ajkait panaszos sóhajok hagyták el. Maga sem tudta, hogy mi a baja. Unatkozik, gondolta a légkirálynő és a világ legszebb kertjét varázsolta eléje. Mesés volt minden. Az apró virágok klárisból voltak, a rózsák rubintból, leveleik smaragdból. Ametisztből az árvácskák, topázból a nefelejcsek és opálból a jáczintok. A babér bárylból volt és a rajta rezgő harmatcseppek gyémántból. Rózsaszínbe öltözött tündérek öntözgették a kertet és a felkelő nap aranysugarai ragyogták be. Gyöngyike elragadtatással szemlélte a virágokat és futott egyiktől a másikhoz. De csakhamar megunta a nézésüket és unottan ejtette a köténykéjébe szedetteket a földre. Figyelmetlenül reájuk taposott. Tünde csodálkozva nézte Gyöngyike magaviseletét és tűnődve gondolkodott el fölötte. Gondolataiból egy recsegő kintorna hangjai rázták föl és érdeklődve tekintett le a földre. Az erdészlak udvarán egy rokkant hadfi állott és Gyöngyikével beszélgetett. — Honnan jösz? — kérdé tőle részvéttel Gyöngyike. — Hazám védelmében lettem csonkává, bénává, — feleié az. — Elhagytam nőmet, gyermekeimet, hogy hazámat szolgáljam. — Elhagytad nődet, gyermekeidet? — csodálkozék Gyöngyike. — Igen, mert hazám mindenekfölött, — szólt lelkesedve a honfi és érdes kezével egy könnyet törölt ki szemeiből. — És miért vagy ilyen szegény? — tudakolá Gyöngyike. — Azzá a szerelem tett. — A szerelem? Mi az? Én nem ismerem. — Szerettem egy leányt s szegénysége daczára feleségül vettem. Mig távol voltam, tuldolgozta magát és beteg lett. Most szélütötten fekszik az ágyán. A haláltól nem fél, csak engem sajnál itt hagyni. — És nem bánta meg, hogy nőddé lett? — Szeretett és értem szenvedett, — mondá fejét büszkén hátravetve a hadfi. Gyöngyike elmélázott a hallottak fölött és azt gondolta, hogy ő is tudna úgy szeretni.
