Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
73 Gyöngyike többé nem unatkozott. Mindennap elment a hadfi családjához. Tünde boldog volt és mindenben támogatta kedvenczét, jótékonyságában. Egy csillagos este a szélvész szárnyain szállt el hozzá a vadásziakba. Sorban kopogtatta az ablakokat és suhogva szólította a nevén. De választ nem kapott. Aggódva kerülte meg az erdőt, kertet. Már éppen vissza akart térni, mikor az utmenti lugasból édesen csicsergő hangokra lett figyelmes. Fölismerte Gyöngyike hangját és megütközve tekintett be a lugasba. Gyöngyikét látta benn, egy ifjú karjaitól átölelve ülni. — Elfeledtem a szerelmet! — kiáltott föl a légi királynő. — Elfeledtem, hogy a földi nők hivatása szeretni. De a szerelem boldogtalanná teszi a nőt. Én pedig nem akarom, hogy Gyöngyike az legyen. Meggátolom a szerelmet, — szólt és vihart küldött. Az eget sötét felhők borították. Tompa zugás hallatszott s erős csattogás remegtette meg a levegőt. A vihar forrongva közeledett s vasmarokkal szoritotta le a fák koronáit, mely körül a madársereg sipongva, fészkét féltve röpködött. A hegyi patakok rendetlen futással törtettek elő és rohantak vadul a patakba, mely megdagadva rombolta, szaggatta a partot. A zuhogó viz tetején mint valami bárka lebegett, forgolódott a lugas. — Még a halálban is a tied ! — suttogá Gyöngyike, fejét szerelmese keblére hajtva. — Nincs hatalmam a szerelem fölött, — mondá szomorúan a légkirálynő és védőleg tárta karjait az örvény felé siető lugas fölé. Szelíd fuvalom hajtotta a lugast a part felé és tette kl a szerelmeseket harmatos virágok közé a rétre. Királynői fényben jelent meg előttük Tünde és igy szólott hozzájuk : — Teljesitsétek földi hivatástokat ! Szeressétek hűen egymást és feledjétek általa a földi lét nyomorúságát. Tünde megáldá az ifjú párt és a szél szárnyaira emelkedve, tűnt el a távolban. ' Volt idő . . . Volt idő, a mikor átöleltél hévvel, Azzal az észbontó, forró szerelemmel, Szívtam ajkadról az édes gyöngyharmatot, Egyedül voltunk ; még a madár sem járt ott. De Te ott voltál, és elég volt ez nekem, Nem szóltam én sem nit, de beszélt két szemem. Olvastál belőlük és Te megértetted : Hogy a szivem dobog, lángol, de csak érted. Itt van a szivemben bűbájos szép képed, Pedig jól tudom, hogy más ölel már téged. Ha szép szemeidnek könnyezését látom, Mindig azt gondolom, se’ baj ! ez csak álom ! Te csak a régi vagy ; szeretsz lánggal, hévvel. Az igazi hű szív forró szerelmével. Szeretsz . . . s elfeledted azt a régi múltat, Melynek semmitmondó emléke is untat. Szeretsz !... Bár igy lenne, mint én azt álmodom, Midőn derekadat hévvel átkarolom És boldog vagyok, mint senki e világon . . . Felébredek . . . s látom, hogy ez mind csak álom. Jobb is volna innen elbujdosni messze, Megtört szivem Téged ott tán elfeledne. S ha néma ajakkal eléd hoznak holtan, Kaczagva mondod majd : be nagy bolond voltam ! Sziklay P. Gyula.
