Székes-Fejérvári Naptár, 1911 (39. évfolyam)
Szépirodalmi rész
105 — Az . . . — Szent isten ! Csak nincs valami baja, — siránkozik az asszony. — Nincs, nincs, — csititja az öreg — csak rosszat álmodtam róla . . . Talán a fejem alja, vagy mi no . . . Nem kell azért mindjárt úgy megijedni. A Zsófi is azt álmodta, ugy-e, a héten, mintha a tömlöczbe vitték volna az urát, aztán azon mód ott feküdt mellette. Nohát mondom, hogy nincs annak a gyereknek semmi baja . . . Mikor pedig egészen megvirradt, megint csak az öreg vetette föl a szót; — Te, anyjuk . . . mégis csak meg köllene nézni azt a gyereket, mert nem tudhatja az ember, hátha . . . Tudod, mintha csatában lett volna a Jani. Szerbiában, vagy a muszkáknál, vagy hun isten csudájában s láttam, a mint dűl a fejéből a vér; a két szememmel láttam . . . Az asszonynak se kellett több ; anyai szive egy pillanat alatt megtelt aggodalommal és sirt keservesen, azonközben pedig szaporán rakta tele a tarisznyát „hazaival“, a mit az apjuk visz be Pestre a katonafiunak. Egy kis sonka, egy kis oldalas, egy kis pogácsa, meg friss sütetü kenyér . . . Aztán kiválasztották a legnagyobb üveget s megtöltötték valami jófajta borral. — Ez köll a gyereknek ... — mondta az üveget szemlélve. — No hát csak siessen kelmed, hogy le ne késsé a gőzöst. Az öreg ment szaporán s csakhamar benn is ült már a vonatban, eltelve sötét, keserű gondolatokkal ; hogy igy, hogy úgy, talán mire odaér, a gyerek már künn fekszik a katonatemetőben, vagy ott szenved valahol az ispitaágyon . . . aztán meg sem ismeri már az apját . . . ó a szegény . . . Ezt má,r hangosan mondta, azért hát meg is kérdezték tőle, hogy ugyan miről beszél? — Mondok a fiam, a Jani nem-e beteg . . . És sorjában elpanaszolta a baját. Aggodalmasan tekintett körül s jól esett neki látni, hogy mindenki jó szívvel van iránta. Szinte megkönnyebbült, ahogy vigasztalták. Kelenföldön szállt ki az öreg s elhelyezkedett a villamoson, hogy azon igyekezzék befelé a városba. Útközben aztán egy kis baj érte, neki azonban ez is katasztrófa . . . A vámhoz értek. Itt bejött a kocsi belsejébe a finánc, akit szimatoló képessége ezúttal nem hagyott cserben. — Mi van az üvegben atyafi? — kérdi az öreget. — Bor. Viszem a katonafiamnak . . . — Ez másfél literes üveg, csak egy litert szabad bevinni. Ezután vámot fizet. —- Nem füzetek én! — szólt hatáiozottan az öreg — nem jószág ez, minek fizetnék? . . . Erre már figyeltek a kocsiban ülők s kíváncsian várták a fejleményeket. — Szálljon le a kocsiról, fizetni kell !
