Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
I. Bevezetés
Múzeumi Füzetek Az eddig idézett források csak a szűkebb értelemben vett Magyarország területén tudnak a székelyekről. Az erdélyi székelységre vonatkozó első utalásra egy 1210-ben lezajlott esemény kapcsán kerül sor. II. András egy — sajnos csak későbbi átiratban ránk maradt— diplomája megemlékezik Tűrje nembeli Joachim szebeni ispánról, akit a király a fent említett időpontban Burul (Borii) bolgár cár segítségére küldött. Joachim serege szászokból, oláhokból (románokból), székelyekből és besenyőkből állott: „.. rex ipse Iwachinum comitem Scibiniensem associatis sibi Saxonibus, Olacis, Siculis et Bissenis in subsidium transmisii..." .6 A következő okirat Vilmos, erdélyi püspök oklevele, mely a Barnaságot birtokló Német Lovagrendnek engedi át e területen a tized behajtásának jogát, „de azon kivétellel, hogyha magyarok vagy székelyek esetleg a mondott földre jönnének, akkor ezek a tizedek vonatkozásában nekünk és egyházunknak tartoznak kötelezettséggel („.. .eo tarnen excepto, quad síVngaros vei Siculos ad dictam terram transire contigerit, nobis et ecclesiae nostras in decimis teneantur respondere” ).7 Kézai Simon — aki, mint köztudott, IV. László klerikusa volt—az 1280-as években írta hun-történetét8, melynek keretébe illeszti a székelyek eredetének általa elképzelt verzióját is. Előadása szerint Attila halála után véres testvérháború ütött ki fiai, Csaba és Aladár között; ennek eredménye az lett, hogy Csaba népét legyőzték. Ómaga tizenötezer hunnal először Görögországba menekült, majd hazatért Szkítiába, az övéihez. Maradt még háromezer ember a hunok közül, akik a nyugati népektől való félelmükben a Csigle nevű mezőn (táborban?) húzódtak meg egészen Árpád koráig, s attól kezdve székelyeknek hívták magukat. Ezek, meghallván, hogy a magyarok (azaz hunok) másodszor is Pannóniába költöznek, a visszatérők elé mentek Ruténiába és együtt hódították meg az országot. Ennek befejezte után részt kaptak belőle, de a magyarok akarata szerint nem a síkságon, hanem az erdélyi hegyek között, ahol a vlahokkal (románokkal) elkeveredve, azok betűit használják.9 Mint már utaltunk rá, a legkorábbi írott források rendkívül hiányos volta táplálta és táplálja ma is az eredetkérdés körül burjánzó, sokszor homlokegyenest ellentmondó véleményeket. Célunk az, hogy az utóbbi évszázad bőséges termését vizsgálva nyomon kövessük a legfontosabb, legnagyobb hatást kiváltott elméleteket és felvázoljuk a problémakörön belül húzódó főbb törésvonalakat. Mivel nem eszmetörténeti, hanem kifejezetten tudománytörténeti szempontból kívántuk témánkat feldolgozni, így természetesen célunk elsősorban a különböző érvek ütköztetése, illetve tipologizálása volt, nem pedig az egyes elképzelések mögött álló szellemi háttér megrajzolása. Dolgozatunkban a történeti, nyelvészeti és régészeti fogantatású koncepciók bemutatására törekedtünk, s nem éri ntettük a rov ásírás és a csíki székely krónika kérdését. Ez utóbbi hamis voltát egyébként Szádeczky Kardoss Lajos kutatásai kétségbevonhatatlanul bebizonyították10, így természetesen e művet nem iktathattuk a korai székely történelem forrásai közé. Még e megszorítások ellenére sen törekedhettünk azonban az abszolút teljességre, s meg kellett elégednünk a fontosabb (és elérhető) szakmunkák felhasználásával. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a kisebb súlyú, vagy amatőr színvonalú munkákat figyelmen kívül hagytuk volna; válogatásunknak csak a hozzáférhetőség szabott határt. Különösképpen érvényes ez a külföldi szakirodalomra, melynek csak újabbkeletű, legjelentősebb / 6
