Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
II. A modern forráskritikai irányzat kezdetei
4. szám vonulatait állt módunkban érzékeltetni. A korábbi külhoni irodalom és az 1876 előtti anyag vonatkozásában Ember Ödön 1940-ben megjelent munkájára utaljuk az olvasót11. Egyéb téren a dolgozatunk végén közreadott bibliográfiánk lehet segítségére az érdeklődőnek. II. A modern forráskritikai irányzat kezdetei Történetírásunkat, mint láthattuk, már a kezdetektől fogva érdekelte a székelyek származása. Más, ugyancsak gyenge forrásadottságokkal rendelkező korszakokhoz hasonlóan, a magyar középkor korai évszázadai is csak fokozatosan, a tudományos módszerek fejlődésével párhuzamosan kezdtek kibontakozni a mesék és legendák homályából. T ermészetes tehát, hogy a székelységgel kapcsolatos elképzelések is sokáig megrekedtek Kézai krónikájának a szintjén, vagyis a hun-származás teóriájánál. Bár indőnként napvilágot látott néhány ettől eltérő eredeztetési kísérlet is, az „Attila népével" való azonosítás egészen a múlt század utolsó negyedéig a magyar historiográfia bevett tétele volt, s a közvéleményben is meggyökeresedett. Csak a kiegyezést követő évtizedekben értek meg arra a feltételek, hogy a kor színvonalának megfelelő forráskritika próbájának vessék alá a kútfők szavahihetőségét. Hazai történetírásunk ekkoriban lépett rá igazán a tudománnyá-válás kacskaringós útjára, s ettől az időtől fogva kezdte kifejleszteni azokat a sokszínű vizsgálódási eljárásokat, amelyek a múltról szerezhető ismeretek bővítését és pontosítását célozták. A meginduló folyamat természetesen a székelyek históriájával kapcsolatos kutatásokat sem kerülte el. hunfai,vy PÁL volt az első, aki 1876-ban, „Magyarország ethnographiája"n címmel megjelent munkájában az új (vagyis inkább a hazai tudósok egy része és a nagyközönség számára még szokatlan) módszerekkel közelített a probléma felé. Bár érvei és következtetései nem mindenben állják meg a helyüket, az vitathatatlan, hogy könyve megjelenésénekkorszakhatároló jelentősége van a székely-kérdés történetében. Ettől fogva kezd érvényesülni ugyanis az a követelmény, amely a tudományosan megalapozott vizsgálatok alapfeltétele, vagyis a különböző források összehasonlítása és ütköztetése, valóságtartalmuk meghatározása végett. Hunfalvy legnagyobb horderejű (és a legtöbb vitát kiváltó) megállapítása a hun-eredet elvetése volt. Ezért érte a későbbiek során a legtöbb támadás és bírálat; az akkor megindult polémia haláláig elkísérte, s felfogása védelmében számos tanulmány megírására ösztönözte. Nézete szerint a hun-történet nem magyar hagyományanyagot őrzött meg, hanem tudós kombináció és idegen (germán) mondák eredményeként született meg. „A hun monda idegen lévén általában, s idegen földrül jutván a magyar krónikába, az tehát így a mint bírjuk, történelmi alap nélkül szűkölködik; mesénél nem egyéb. Világos ennélfogva, hogy az is csak mese, a mit a krónikások abbul származtatnak; mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete is."13 Ha krónikáink híradása a nemzeti hagyományból táplálkozna, akkor kétféle mondái anyagot kellene keresnünk benne: az Erdélyben maradt székelyekét és a Szkítiába visszatért hunokét. „Az egy forrásból fakadó magyar monda tehát két külön mederben folyván ötödfél századig, okvetetlenül külön-külön történeti ragadványos idom 7
