Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
V. Szemelvények a külföldi szakirodalomból
4. szám V. Szemelvények a külföldi szakirodalomból A székely eredetkéidés viszonylag korán felkeltette a magyar történelemmel foglalkozó nemzetközi tudományosság érdeklődését, s napjainkra már számottevő mennyiségű szakirodalom bizonyítja, hogy a kutató kíváncsiság máig sem csökkent Természetesen "lsősorban azon országok kutatóiról van szó, mely régiók története szorosan kapcsolódik a magyar (azon belül is elsősorban az erdélyi) históriához. így mindenekelőtt a német (vagyis az osztrák, erdélyi szász és német), valamint a román tudományosságot kell megemlítenünk. Nem véletlen persze, hogy e tudósok érdeklődése kiterjed a székelydere is, hiszen már a középkori Erdély népességi viszonyai is úgy alakultak, hogy a későbbi kutató szükségképpen szembekerül valamennyi etnikum történeti jellegű problémáival. Mint már jeleztük, nem célunk a külhoni munkálatok részletes historiográfiai áttekintése, inkább csak arra törekszünk, hogy néhány fontosabb munka bemutatásával próbáljunk képet adni a német és román történetírás eredményeiről. Mielőtt azonban rátérnénk e művek ismertetésére, röviden szólnunk kell még egy olyan (tudományosnak egyáltalán nem nevezhető) irányzatról, mely elsősorban a magyar múlt iránt érdeklődő magyar emigráció körében hódít, bár a hazai laikus közönség között is vannak hívei. Az irányzat tulajdonképpen gyűjtőmedencéje a gyakran egyr lásnak is ellentmondó amatőr, illetve dilettáns őstörténeti elképzeléseknek, melyek közös vonása az, hogy — elégedetlenek lévén a finnugor nyelvrokonsággal — a világ legkülönbözőbb nyelveivel, illetve népeivel próbálják kapcsolatba hozni a magyarságot. Az egyre táguló rokonsági körben békésen megférnek egymás mellett az etruszkok, japánok, óegyiptomiak, szkíták, latinok stb., de a legnagyobb népszerűségnek kétségkívül a sumérok örvendenek, akiket számos szerző képzelete az ősmagyarokkal azonosít Nem kell különösebben bizonygatni, hogy ezek a „felfedezések‘ a legcsekélyebb tudományos alapot is nélkülözik, s csak kiödődik fantáziájából és a „ mindenáron mást" célkitűzésből táplálkoznak. A székelyek eredetével kapcsolatban megint csak számos verzió látott napvilágot így például FEHÉR M. JENŐ hol az avarok, hol pedig a besenyők között találja meg őket185 míg BARÁTH TIBOR sajátságos okfejtéssel kíván fényt deríteni származásukra. Elképzelését érdemes némileg közelebbről szemügyre vermi, mivel az irányzat több jellemző vonását is megismerhetjük belőle. Baráth kiinduló pontja az, hogy „ a magyar nyelv a török nyelvekkel is igen közeli rokonságban áll, sőt ezenkívül egyes ókori nyelvek is, mint például a mezopotámiai szumer, vele nagyon közeli —a finnugornál erősebb—rokonságban állnak."186 Olyan régi nyelvről van tehát szó, amelyik nem származik más családból, hanem önmaga áll a családfa élén, azaz „ idióma primogenitum”. „ Vagyis—hangzik a következtetés—helyesen nem »finnugor« nyelvekről kellene beszélnünk, hanem »magyar« nyelvekről, melyek eredeti formáját egyedül mi, mai magyarok tartottukfenn, akik az ősi nevet is viseljük és a rokonnyelvek a mi nyelvünk leszármazói. “ ' Magyar nyelvűek voltak a székelyek is, akik „szkíta néven szerepeltek a történelemben, vagyis még a hunok előtt, a keleti oldalról jövő legelső magyar néphullámmal érkeztek a Kárpát-medencébe Kr. előtt 700 és 510 között" } 8 Bejövetelük után az egész területet a fennhatóságuk alá vonták, s megalapították Székelyországot, melynek fővárosa a mai Buda helyén álló Sicambria volt. 37
