Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
V. Szemelvények a külföldi szakirodalomból
Múzeumi Füzetek Hogy minderre mi a bizonyíték, ne kérdezzük, mert Baxáth Tibor adós marad a válasszal, gondoskodik viszont arról, hogy meglepetésben a későbbiekben se legyen hiány. Kiderül ugyanis, hogy a székely népnév „a magyar népnévképzés mintájára, két egytagú szó összekapcsolásából ered, a szó végéhez illesztett i képzővel: Sik + (H) ejti, mai helyesírással Sikhelyi értelemben" ,189 Árpádék bejövetele után a „sikhelyiek" az ország keleti végeibe, hegyes vidékre költöztek. „Miután így a székelyek földrajzi környezete megváltozott, logikusan vették fel az »erdő helyi« nevet. Ez utóbbi a forrásokban Erdew Eli, Erdew Elu alakban, szintén H nélkül szerepel."190 Baráth Tibor szófejtése a dilettáns nyelvészkedés eklatáns példáját képviseli, hiszen egyetlen olyan megállapítása sincs, melynek a valósághoz a legcsekélyebb köze is lenne. A székely népnév (különböző esetragban levő) legkorábbi megjelenési formái ugyanis a következők: Siclis, Siculi stb. (Anonymus);191 Syculi, Siculi stb. (XTV. századi krónikakompozíció);192 Siculos (Vilmos erdélyi püspök oklevele);193 Scecul(zaz) (Váradi Regestrum);194 Zaculos, Zaculi stb. (Kézai Simon).195 Márpedig azoknak az alakoknak a nominativus singularis-a Siculus, Zaculus vagy Scecul, ami semmiféle ’sikhelyi’ értelmezést nem tesz lehetővé. Hasonló a helyzet az „Erdew Elu"-féle magyarázattal is, hiszen köztudott, hogy ez a földrajzi név soha nem vonatkozott etnikumra, jelentése ’erdőn túli, erdő mögötti’, s ez volt a régi magyar nyelvben Erdély elnevezése. Ezeket az elképzeléseket természetesen a legnagyobb jóindulattal sem lehet a tudományos igényű szakirodalomba sorolni, hiszen mind módszertani szempontból, mind pedig tényanyagukban messze elmaradnak a legminimálisabb követelményektől is. így nem játszanak komoly szerepet a székelykérdés történetében sem, helyüket legfeljebb csak a kuriózumok között jelölhetjük ki. A magyar történelemmel foglalkozó német szakirodalom egyik újabb terméke OTTO mtttelstrass 1961-ben megjelent műve,196 melyben a középkori Erdély tárgyalása kapcsán hosszasabban foglalkozik a székelyekkel is. Mittelstrass megállapítása szerint eredetükről semmi pontosat nem lehet tudni, úgy véli viszont, hogy „a székelyek nomád harcmódja és hun hagyományaik miatt valószínű a magyaroktól eltérő, török származásúid’ .197 Bonyolítja ugyanakkor a helyzetet, hogy az ősi rovásírás — török vonásai ellenére — kiegészítő jelek segítségével magyar nyelvű szövegek lejegyzésére szolgált, másrészt pedig, „hogy a székelyek magyarul beszéltek, azt helységneveik is bizonyítják“.199 A nemzetségi és ágszervezet megléte viszont megint csak a steppei népek felé mutató nyom. A szerző szerint „a székely népnév alapja a török sikil (= herceg fia) lehet. Egy késő 10. századi Árpád-házi herceget sejtenek benne, aki a magyarokkal szövetséges nomád csoportokat összefogta, hogy törzzsé szervezve a birodalom határainál alkalmazza őket“}99 Bizonyítottnak látja azt is, hogy a székelység legfőbb feladata a határok védelme volt, így a régészet és a helynév-kutatás segítségével nyomon lehet követni helyváltoztatásukat. Egyébként a székelyek Erdélybe történő előnyomulása okozatilag összefügg a magyarok terjeszkedésével, ezért e folyamatokat csak együttesen lehet vizsgálni és megérteni.200 Mittelstrass úgy véli, hogy a magyar törzsek a X. század közepétől kezdték megverni lábukat Erdélyben, Gyula és Tétény vezetésével: „a magyarok — szokásukhoz híven — a folyók völgyében és a tölgyesek vidékén maradnak, a magasabban fekvő területeket a székelyek foglalják el, vagy megmaradnak a határ előtti megmítveletlen területként."201 A szerző a 38
