Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
IV. Magyar vagy török?
Múzeumi Füzetek eszeget bolgár (hun) nép törzseiből valók voltak, s később a legerősebb törzs szervezetében a többiek is ezt a népnevet kapták meg.”182 E korai szakaszban tehát csak a hun-avar-székely azonosság (már mások által is felvetett) gondolatáig jutott el László Gyula. A „kettős honfoglalás“ elméletét először 1970-ben megjelent írásában fejtette ki részletesen,183 majd a későbbiekben számos munkában próbálta ezt bizonyítani. Ennek lényege úgy foglalható össze, hogy 670 táján, az akkor avar megszállás alatt levő Kárpát-medencébe új etnikum érkezett. László megfigyelése szerint a „ késő-avar" és a magyar lelőhelyek fő tömbjeikben kiegészítik egymást. Ezeket vetítette rá arra a térképre, amelyet Kniszsa István készített, s amely a XI. századi magyar nyelvterületet ábrázolja (jórészt a helynevekre támaszkodva); mindezek után úgy találta, hogy az említett lelőhelyek kirajzolják a Kniszsa által felállított nyelvhatárt. (Megjegyzendő, hogy a XI. század végi állapotokat feltüntető térképet László érvényesnek tartja a kétszáz évvel korábbi helyzet vonatkozásában is.) E vizsgálatok pedig azt a meggyőződést érlelték meg benne, hogy a „ késő-avarok" magyarul beszéltek, és nagy számban megérvén ahonfoglalás korát, csatlakoztak Árpád népességéhez. „ Úgy érzem — úja —, hogy a székely-kérdés megoldása szervesen kapcsolódik a 670 körüli első honfoglaláshoz. Annak a népei maradtak a gyepükön: nyugaton, keleten egyaránt.”184 Vagyis a székelyek nem mások, mint a VII. században beköltöző onogurok, azaz korai magyarok utódai. Az elmélet — mint már említettük — szakmai körökben általában visszautasításra talált; elfogadását számos (itt nem részletezhető) érv teszi lehetetlenné, így természetesen ezt a koncepciót sem tekinthetjük a székely-kérdés megoldásának. A magyar történetírás főbb állásfoglalásainak ismertetése után is csak azt mondhatjuk, amivel számbavételünket kezdtük: a problémakör máig történelmünk rejtélyei közé tartozik, s az áttekintett próbálkozások sem tekinthetők másnak, mint megoldási kísérleteknek. Felmerül természetesen a kérdés, hogy a jelenlegi forrásadottságok lehetővé teszik-e egyáltalán a megoldást, s nem voltak-e hiábavalóak az eddigi munkálkodások? Nos, erre a leghatározottabban válaszolhatjuk, hogy a befektetett energiák nem pazarlódtak el fölöslegesen, hiszen a kutatás eddig is számos részleteredményt produkált, s még a sikertelenebb konstrukcióknak is volt annyi hasznuk, hogy felhívták a figyelmet a járhatatlan utakra. Úgy látjuk, hogy csak azok a vállalkozások számíthatnak sikerre, amelyek a komplexitás igényével indulnak, s ennek az elvárásnak mindvégig meg is tudnak felelni. Az eddigi kísérleteknek éppen az a legnagyobb hibájuk, hogy általában csak egy forráscsoport felől közelítettek a problémához, a többi tudományág eredményeit pedig oly mértékben és csak annyúa vették figyelembe, amennyire ezt saját koncepciójuk megengedte. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy nincs olyan ember, aki egyforma biztonsággal mozogna a diplomatika, régészet, nyelvészet, néprajz stb. területén, így szükségszerű, hogy mindenki a hozzá legközelebb álló tudományág tanúvallomására támaszkodjon a leginkább, ugyanakkor az senkit sem mentesít az alól a kötelezettség alól, hogy a többi terület eredményeit is lelkiismeretesen számba vegye, s elképzelését ezekkel ütköztesse. Amennyiben új források nem kerülnek elő (aminek valószínűsége igen csekély), úgy véleményünk szerint csak az ilyen értelemben vett komplexitás biztosíthatja, hogy történettudományunk lerója egyik legrégibb adósságát, s megismerjük végre históriánk Vénusz bolygóját. 36
