Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
III. "Herceg népe"
4. szám visszautasítás fogadta. A kritikákat jogosnak kell tartanunk, s magát a teóriát a székely-kérdés történetét végigkísérő különcségek közé sorolhatjuk. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem jeleznénk, hogy a konstrukciónak van egy pontja, mely még ma is elgondolkodásra készteti a kutatót: ez pedig a XIII. század eleji székelyek szabad voltával szembeni szkeptikus állásfoglalása, amit a Váradi Regestrum egy — általunk is idézett—oklevelével kíván alátámasztani a szerző. A probléma még ma sincs megnyugtatóan tisztázva, s az érvek-ellenérvek mérlegelésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül Erdélyi okfejtését sem. 1927-ben jelent meg SZÁDECZKY KARDOSS LAJOSNAK, Szabó Károly egykori tanítványának tollából a székelység történelmét az első világháborúig tárgyaló munka.107 Szádeczky mögött akkoriban már több évtizedes kutatómunka állt, hiszen ő volt az, aki több írásában is bizonyította a csíki székely krónika hamisítvány-voltát,108 s ő folytatta tanára halála után a Székely Oklevéltár közzétételét is. Mint a könyvből is kiderül, nagy szeretettel és elhivatottsággal foglalkozott tárgyával a jeles tudós. Célja — miként az előszóban megfogalmazza — elsősorban az, hogy az intézmények fejlődését mutassa be: „Én a székelyek történetének lényegét és súlypontját nem az eredet homályos kérdésének tisztázásában, hanem a már dokumentálható történelem és az intézmények fejlődésének megállapításában látom."109 Mindez azonban nem akadályozza meg abban, hogy a származás problémájában is állást foglaljon. Sajnos némi csalódást okoz ez az új elmélet, óhatatlanul kísért ugyanis a gyanú, hogy kialakításában nagy szerepet játszott a „ mindenképpen valami mást“ szemlélet is. Szádeczky a Kubán vidékén élő cserkeszek, valamint hunok, bolgárok, kabarok keveredéséből eredezteti a székelyeket. A bonyolult családfát saját fogalmazása szerint sem teszi sokkal érthetőbbé: „ minden jel arra mutat, hogy a székelyek nem mások, mint a Konstantin császár által Kabaroknak nevezett, de tartományukról magukat valószínűleg szikelieknek mondott, avagy a kabarokkal együtt csatlakozó szikek (szikeliek), a perzsák szerint bolgár (azaz hun eredetű) eszegelek." Egyébként „ a hun eredetű, kabarokon szikeli (eszegel-bolgár) székely nép a Fekete-tenger keleti partvidékén csatlakozott a szomszédságukban lakott magyarokhoz.” u Nem fogadja el Szádeczky a hun-krónika azon részét, amely szerint a székelyek Attila halála után húzódtak mai lakhelyükre, ugyanis — és itt lényegében Hunfalvy érvét ismétli — a honfoglalásig eltelt négyszáz esztendő alatt semmilyen feljegyzés nem ad hírt a népcsoportról. Szabó Károlyt követi viszont a gondolatmenet akkor, amikor a szerző az intézmények vizsgálata alapján a X-XI. század fordulójára teszi az Erdélybe való költözés időpontját, vagyis akkorra, amikor még megvolt a magyarországi törzsszerkezet.111 A munka legfőbb értékét — az előszóban beígérteknek megfelelően — a későbbi korokkal kapcsolatos fejezetek képezik; ezek azok a részek, amelyek (természetesen némi kritikával) még ma is haszonnal forgathatók. asztalos MIKLÓS az 1930-as években közzétett tanulmányában112 jórészt elfogadta Hóman Bálint elméletét a székelyek avar (illetve onogur bolgár) származásáról, valamint azt a (már Thúry által is hangoztatott) megállapítást, hogy nevük nemzeti vagy törzsnév, melyet a más népektől való megkülönböztetés végett használtak, s nem foglalkozásuk révén jutottak hozzá. Az avar birodalom bukása után húzódtak Erdélybe, a Kíiküllők vidékére. Itt talált rájuk a honfoglaló magyarság azon ága, amelyik a Kárpátok délkeleti hágóin keresztül özönlött az új hazába. A jövevények magukkal sodorták a székelység egy részét Pannóniába, 23
