Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
III. "Herceg népe"
Múzeumi Füzetek lomtörténeti jellegű polémiájában is érintette a kérdést", 1918-1922 között pedig három önálló tanulmányban fejtette ki teóriáját. (E dolgozatokon kívül még számtalan munkájában visszatért a problémához — legalábbis érintőlegesen — az álláspontja népszerűsítésében fáradhatatlan kutató.) Erdélyi az Árpád-kori magyar társadalom szerkezetében keresve a székelyek helyét, arra az eredményre jutott, hogy „a székely nemzet az Árpádházi királyok véreit védő vár őrök katonai osztályához tartozott, amelynek tisztjeit és az ezektől származó családokat várjobbágyoknak hívták.“100 Helyzetük a besenyőkhöz hasonlít a leginkább, ugyanis „mindkettő helyhez kötött, szabados, hadifogoly eredetű várőr".101 A székely szó nem jelenthet foglalkozásnevet, mert akkor a besenyőket is így kellett volna hívni. Nemzeti névről van szó, amelynek viselői az Árpád fejedelemmé választása és a besenyők, kunok, izmaeliták fogságba esése között eltelt időszak alatt hadakoztak a magyarsággal és váltak hadifoglyokká.1 Megítélése szerint csakis az eszekel-bolgárok lehetnek a talányos ősök, akikről (legalábbis szerinte) Bíborbanszületett Konstantin is azt állítja, hogy Etelközben határosok voltak a magyar törzsekkel. Érdekes módon Erdélyi a honfoglalást megelőző bolgár-magyar háborúhoz kapcsolja a székelyek kényszerű csatlakozását. „ Amikor tehát— írja — Árpád magyar fejedelem a görög császárral 894-ben szövetkezett és győzelmesen harcolt fia, Liuntin (Levente?) vezérlete alatt a magyar sereg a bolgárok ellen, akkor kellett az eszégel törzs vitézeinek foglyul esniök.“im Végső soron hun utódokkal van dolgunk, hiszen a bolgárok maguk is hunok voltak; ennek emlékét őrzi egyébként a krónikákban lévő hagyomány is.104 Erdélyi László egy hosszú múltra visszatekintő, ma is elevenen ható elméletet hívott segítségül állspontja kidolgozásához. Az eszekel-bolgároktól származtatás ugyanis nem ment újdonságszámba, most azonban olyan formában jelentkezett, melyet általában nem fogadott el a kutatás. Nem tehette ezt már csak azért sem, mert a teóriának alig van olyan állítása, amely helytállónak bizonyulna. Az igaz ugyan, hogy Etelközben a magyarok határosak voltak a volgai bolgárok közé tartozó eszekelekkel, ennek emlékét azonban nem Bíborbanszületett Konstantin, hanem a Szeajháníból merítő Ihn Rúszta és Gardízí tartották fenn105 (az Erdélyi-tanulmányok egyébként számos hibás, téves adatot tartalmaznak). Teljesen irreálisnak kell tartani azt a feltételezést, miszerint a 890-es években lezajlott bolgár-magyar ellenségeskedések során számottevő eszekel tömegek eshettek volna fogságba. Ezek a harcok — mint köztudott — nem a volgai bolgárok, hanem a Simeon uralma alatt álló (immáron keresztény) dunai Bolgárország ellen folytak. Eszekelekkel legfeljebb Etelközben hadakozhattak volna őseink, itt azonban nem velük, hanem a besenyőkkel gyűlt meg a bajuk, akik azután végleg ki is szorították innen a magyar törzseket.100 Nem kevésbé fantasztikus a koncepció azon része sem, amely hadifoglyoktól eredezteti a székelységet. Joggal mutattak már rá az elmélet korábbi bírálói is, hogy nemcsak a történelmi tanulságokkal, de a józan logikával is ellenkezik az a feltételezés, amely az ellenséges foglyok tömegeivel tartja megvédhetőnek a királyi várakat, nem pedig hazai fegyveresekkel. Nehéz elképzelni azt is, hogy a végső eredményét tekintve vereséggel záruló bolgár háborúban olyan tekintélyes számú foglyot ejtettek volna a magyarok, amennyi ősapa a több tízezernyi főre duzzadó székelység számára szükségeltetett. E szembeötlő logikai botlások és hibák következtében Erdélyi elképzelését — akármilyen sokszor is ismételte azt el — egyöntetű 22
