Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
III. "Herceg népe"
4. szám Hóman Bálint tanulmánya tulajdonképpen kettős célkitűzésnek tesz eleget: Hunfalvy Pál és a forráskritikai irányzat elmarasztalásával összegzi (és tegyük hozzá, sokban el is túlozza) az iskola hibáit, s megfogalmazza a váltás elkerülhetetlenségét; egyúttal — a szerző által kidolgozott hipotézis formájában — mintegy kijelöli a további kutatások irányát. Az elkövetkezendő évek vizsgálódásainak jelentős része a dolgozatban lefektetett elvek szerint közelít majd a kérdéshez, ami lényegében azt jelenti, hogy a kutatók többsége valós magvat keres a Hunfalvy és követői által annyit ostorozott „nemzeti hagyományban". Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az irányváltás a „hagyományértékelő“ iskola vitathatatlan győzelmét jelentette, hiszen szó sem volt a krónikabeli hun-elmélet egyértelmű elfogadásáról. Ezzel kapcsolatos álláspontját Hóman így foglalta össze: „a történettudomány nem igazolja az Attila halála és birodalma bomlása után Erdélybe költöző, s ott ötödfélszáz évig, a hun-magyarok bejöveteléig a hegyek közt elvonultan élő székelyekről szóló ősi hagyományt, de megerősíti, történeti ténnyé emeli a székelység hun hagyományát."9* Arról lehetne inkább beszélni, hogy ezekben az években bizonyosfokú közeledés játszódott le a két vonulat között, amit az is jelez, hogy a Hóman nyomába eredő tudósok is csak egyre vékonyodó szállal kapcsolódnak a hun-tradícióhoz, hogy azután az 1940-es évektől vitathatatlanná váljék a megújhodott forráskritikai iskola győzelme. Felvetődik természetesen a kérdés, hogy Hóman Hunfalvyékat illető kritikai észrevételei mennyiben állják meg a helyüket? Mint már utaltunk rá, jogos volt az elmarasztalás, amennyiben rámutatott az iskola túlzottan erős nyelvészeti orientáltságára. Tagadhatatlan, hogy — elsősorban Hunfalvy hatása alatt — egyre-másra születtek az ambiciózus névetimológiák, s kétségtelen az is, hogy a buzgolkodás számos nyelvészeti torzszülöttel „ajándékozta" meg a tudományt. Erősen torzító viszont az a beállítás, miszerint a tábor hívei háttérbe szorították volna a történeti jellegű források vizsgálatát, hiszen elegendő csak Karácsonyi vagy Sebestyén már ismertetett munkáira gondolnunk. Másfelől a nyelvészetnek az őstörténeti kutatásokban játszott szerepét maga Hóman is kénytelen elismerni. A forráskritikai irányzat szigorú elmarasztalása ellenére sem sikerül egyébként a hunokkal való rokonságot bizonyítania: érvelése e területen csak bizonyítékokat nélkülöző kijelentésekre, illetve prekoncepciójának (a hun-történet egyes elemei népi hagyományból kerültek a krónikákba) a többszöri megformulázására korlátozódik. Végső soron a tanulmány a történeti érvek meghatározott szempont szerinti következetes végiggondolására mutat példát, s tartalmaz bizonyos helytálló megfigyeléseket és előremutató elemeket is (a besenyő eredet cáfolása, a XIII.-XIV. századi írásos emlékekből való visszakövetkeztetés stb.). Kritikai-összegező hangvétele, valamint programadó jellege miatt ebben a dolgozatban láthatjuk a székely-kérdés második korszakának nyitányát. A Thúry-féle elmélet — bár mint jeleztük, bizonyos szempontból szintén önálló korszakot fog át — nem jelentett minőségi változást a kérdéskörön belül, így természetesen nem is tekinthető valódi határkőnek. Erre a szerepre a már vázolt okoknál fogva csak Hóman Bálint tanulmányát tarthatjuk alkalmasnak, nem feledve természetesen, hogy mindenféle periodizálás szükségszerűen magán hordja a mesterkéltség és leegyszerűsítés jegyeit. Sajátos elméletet dolgozott ki a székelyek eredetéről a korszak vitázó kedvű történésze, ERDÉLYI LÁSZLÓ, aki már az 1910-es években Tagányi Károllyal folytatott társada-21
