Kordé Zoltán: A székelykérdés története - Múzeumi füzetek 4. (Székelyudvarhely, 1991)
II. A modern forráskritikai irányzat kezdetei
Múzeumi Füzetek Az elsőponttal kapcsolatos fejtegetések eredményeként Karácsonyi megállapítja, hogy a hun-történet szerzője Kézai Simon volt, aki jócskán merített Viterbói Gottfried és Troppaui Márton műveiből, tovább tódítván ezek tévedéseit. Szép számmal találhatók viszont nála olyan elemek is, amelyek nem külföldi forrásokra, hanem az emlékezet által eltorzított hazai hagyományokra mennek vissza. Ezek közé tartozik egyebek mellett Csaba és Aladár küzdelme, valamint a székelyek eredete is. A két testvér harcában — Karácsonyi felfogása szerint — Kálmán és Álmos vetélkedését ábrázolta a szerző, mivel Álmos éppenúgy veszít és Görögországba menekül, mint Csaba. Ennek tudható be, hogy a későbbiekben már nem is tér ki viszályukra, hiszen ezt megtette ebben a részben. A krónika keletkezési ideje és a szerző személye eleve megkérdőjelezik a székelyekről szóló információk hitelességét, mivel Kézai szemmel láthatóan dunántúli illetőségű volt, hiszen ezt a területet és az itt birtokos nemzetségeket ismeri igazán, míg a Tiszántúlon és Erdélyben teljesen járatlan. Az ő korában viszont a Dunántúlon már nem voltak eredeti foglalkozásukat megőrzött székelyek. Karácsonyi véleménye szerint Kézai csak a hódtavi csatában találkozhatott székelyekkel, akiktől hallhatott „ valami nevezetes, de nem oly régi dolgot" és ezt vetítette vissza Attila korába 73 Végül is, ami e „kútfő" használhatóságát illeti, véleményét ekképpen összegezi: „a hun krónikát a székelyek eredeténél úgy félre kell vetni, mintha sohasem olvastukvolna. Mihelyt egy szer vele alkudozásra lépünk, mihelyt azt gondoljuk, hátha mégis tudott valamit a szerzője, a székelyek eredetéről, biztosan verembe visz bennünket." Az oklevelek közül csak az 1350 előttieket tartja felhas ználhatóaknak, de ezeket sem mind, mivel az 1301-ig terjedőktől várhatunk érdembeli információkat. Számukat — a hamisnak tartottak kiszűrése után — 23-ban határozza meg. A jogi intézményekről szólván Karácsonyi ismét Hunfalvyt követi és megkérdőjelezi azok archaikus, honfoglaláskori vagy azt megelőző eredetét. Kritikával illeti azt a nézetet is (itt megint csak Szabó Károly és követői véleményére ismerhetünk), amely a székelységnek a királyi hatalomtól való nagymértékű függetlenségét és széleskörű önkormányzatát hirdeti, óva int attól, hogy e jogi intézményeket kezdettől fogva létező, statikus képződményekként szemléljük és a későbbi állapotokat vetítsük vissza a korai időszakra. Véleménye szerint az 1000-1270 közötti intervallumra tehető születésük és csak e dátum után érhető igazán tetten fejlődésük, változásuk. Az eredetkérdés vizsgálatakor Karácsonyi nagy teret szentel bizonyítási eljárásában a székely személy-, ág- és hely-nevek tanúvallomásainak, melyek alapján úgy látja, hogy „a székelyek sohasem voltak valami más nemzet tagjai, sohasem voltak a magyaroktól századokon át elszakadt nép, hanem aXI. század végére megalakult egységes, keresztény, magyar nemzetnek voltak egyik ága."1*' Nem határőrként szolgáltak, eredeti foglalkozásuk az erdők mentén való pásztorkodás volt, ami megkövetelte, hogy nyíllal, baltával legyenek felszerelve és a fegyverekkel bánni is tudjanak. E képességük irányította később rájuk királyaink figyelmét, amikoris külországi háborúikhoz szükségük volt arra, hogy az országot övező erdőségeken keresztül utat vágassanak a lovasság számára. Vagyis a székelyek a magyar seregek műszaki alakulatait alkották volna. Nevük is ezt bizonyítaná, legalábbis Karácsonyi etimológiája szerint. Úgy véli, hogy az elnevezés a szlovén sjek „vágás" + a török li denominális melléknévképző összetételéből keletkezett; jelentése „ vágásos, vágással foglalkozó” volt és a sjekli > székli > székeli > székely alakokon keresztül nyerte el mai 16
