Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 16. (Székelyudvarhely, 2016)
Mester Éva: Az erdélyi történeti üvegablakok túlélésének esélyeiről
Az erdélyi történeti üvegablakok túlélésének esélyeiről Mester Éva Történeti áttekintés Minden műtárgy annyit ér - esztétikai és anyagi vonatkozásban - amennyit meg tudunk őrizni belőle az utókornak. Vannak olyan műtárgyaink, melyek értéke nem pénzzel, hanem kimagasló történeti és eszmei jelentőséggel mérhető. Ebbe a csoportba tartoznak az egyszerű, geometrikus mintázatú, díszítés nélküli üvegablakok is. A történelmi Magyarország középkori ablakairól - melyek között voltak díszes üvegfestmények - írásos forrásokból, korabeli számadáskönyvekből értesülhetünk. Ezek a háborús pusztítások következtében nemcsak a nagy székesegyházakból, de a kisebb vidéki templomokból, a királyi palotákból és a vidéki várkastélyokból is nyomtalanul eltűntek. A régészeti leletek töredékes emlékanyaga a kutatóknak szűk kereteken belüli tájékozódást és összehasonlítást tesz lehetővé. A reneszánsz kortól fokozatosan fogyatkozott az igény az üvegfestmények iránt. A későreneszánsz és a barokk túldíszített belső terei - a kupolákban az illuzionista égbolttal és a szentek seregével, a mozgalmas falképekkel, az aranyozott oltárok szomszédságában már nem igényelték a színes ablakokat. Fokozatosan fakulnak a színek, egészen halványak lesznek a tónusok, a mintázatok leegyszerűsödnek. A mindenkori építészeti környezet, a kordivat határozta meg - hol, mire volt szükség. Az ablaknyílások befedéséről, a hideg elzárásáról és a fény bejutásáról minden időben gondoskodni kellett. A városházákban, várkastélyokban, lakóépületekben a marhahólyagos lefedést a 15. századtól kezdve lassan felváltotta az üveg.1 Az egyes táblákat kisebb egységekből, pl. - tányérüvegből (Butzenscheibe) vagy síküvegből egyaránt előállíthatták. Az üvegelemeket mobil - kivehető és visszahelyezhető fakeretekbe építették. Ahol a nyílászárókat egységesítették az ablaktáblákat több épületben is használhatták - a külön erre a célra készített rekeszes ládákban egyik épületből a másikba szállíthatták, a tulajdonos igényeinek megfelelően. A törékeny, olykor feszültséges, hívással előállított síküveg lapokból nehezebb volt ablakszámyakat készíteni. Könnyebb volt a nagyobb darabokat sablonok alapján kisebb, geometrikus elemekre szabni, melyekből az egyes ablakrészeket össze tudták építeni. Ezekben az időkben még nem álltak rendelkezésre olyan nagyobb méretű és megfelelő falvastagságú, jó minőségű üveglapok, melyek hoszszabb időre alkalmasak lettek volna teljes ablakfelületek beüvegezésére, ezért szerte Európában az osztott felület 1. kép. Az pannonhalmi apátsági templom restaurálási látványterve 1865-ből id. Storno Ferenctől. a jellemző. Az alapformák a Kárpát-medencében is leggyakrabban a rombusz, a méhsejt, a téglalap. Ezeket az egyenes vonalakkal határolt elemeket magas óntartalmú, merev sínekkel építették össze - azonos formákból, vagy az alapmotívumok variálásával létrehozott egyszerű mintázatok szerint - így a kör elemekből megépített ablakszárnyakhoz hasonlóan ezek is nagyon tartós darabok lettek. A tányérüveg elemeket hajlékony ólomsínekkel foglalták egymáshoz, melyek kiválóan alkalmasak voltak íves (kör) és egyenes vonalban végződő elemek kombinációjával összeállított felületek pontos összeépítésére, de a magas ólomtartalom miatt ezek a felületek könnyebben vetemedtek. Az üveges mesterséget vidéken is lehetett művelni. Az ablakok javítását a vándor üvegesek (vitri-1 H. Gyürky 1998. 56
