Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 15. (Székelyudvarhely, 2015)
Domokos Levente - Sajó István: Udvarhely környéki festett bútorok pigmentvizsgálatai
A pigmenthasználat változásait színenként végignézve számos érdekes tendencia figyelhető meg. Vörösként a cinóber és a minium a leggyakoribb, használatuk az egész vizsgált időszakban jellemző. Számos esetben a kettőt együtt alkalmazták a kívánt szín elérésére. Gyakran auripigmentet is kevertek hozzájuk, ami csillogóvá teszi a festett felületet. Jellemző még a szerves vörös színezék használata. Az alkalmazott cinóber eredete - természetes vagy mesterséges - a röntgendiffrakciós vizsgálatokból nem derül ki. Ásványi eredetű minták esetében, stabil izotóp-arányok vizsgálatával a lelőhely/bánya is azonosítható lenne. Ehhez azonban viszonylag nagy mennyiségű pigmentre van szükség és az eljárás is költséges. Ha a narancsvörös külön árnyalatként jelenik meg, azt míniummal érték el. A sárga színeket a 19. század közepéig jellemzően auripigmentie\ festették, bár a vizsgált mintákban realgár is előfordul. A 19. század első felében találkozunk olyan sárgákkal, amelyekben csak gipszet sikerült kimutatni, a színhatást valószínűleg valamilyen növényi színezékkel érték el. A 19. század második felében megjelenik a krómsárga, ami kiszorítja az ásványi pigmentek használatát. A zöldekhez, a sárgákhoz hasonlóan, a 19. század közepéig auripigmentet használtak, amit valamilyen kékkel vagy feketével kevertek. A kék komponens azonosítása többnyire nem sikerült, de valószínűleg a kékként is elterjedten alkalmazott szervetlen hordozóra kicsapatott indigó volt. A 19. század második felében a smaragdzöld alkalmazására is látunk példát, de a tipikus a fehér hordozóval fölvitt szerves színezék. A viszonylag kevés meghatározott kék jellemzően indigó18, illetve poroszkék. Jelenlegi tapasztalataink alapján a szerves színezékek használata elsősorban a kékek, zöldek és sárgák esetében, számos esetben a vörösnél is már a 16. századtól elterjedt volt, de a 17-18. században pedig nagyon gyakori, mondhatni a többséget képviselik. A 19. század közepétől kezdődően megjelennek a tartósabb (fényre, UV-ra ellenállóbb) sárgák, kékek, zöldek a festett asztalosmunkákon, amelyek a mai napig tartják a színüket. Feltételezzük, hogy pont ez az időszak a fordulópont, amikor megjelennek és a köznép számára is elérhetővé válnak a színtartóbb, „iparilag” előállított és a helyi kereskedelmi viszonyokban megvásárolható szervetlen pigmentek.19 Fekete pigmentet röntgendiffrakcióval nem tudtunk azonosítani - ezek valószínűleg főként venyigefeketék vagy hasonló szénfeketék, jobb megismerésükhöz a fénymikroszkópos vizsgálatok segíthetnének hozzá. Fehér pigmentként anhidritet, illetve ólomfehéret alkalmaztak, egy esetben cinkfehéret is sikerült kimutatni, egy a 20. század legelejéről származó tárgyról vett mintában. A röntgendiffrakciós vizsgálat nem alkalmas a fent felsorolt, általunk meghatározott pigmentek származási helyének megállapítására. Annak tisztázására, hogy a Hargita környéki festőasztalosok helyi alapanyagokat, 18 A meghatározás Fourier infravörös spektroszkópiás eljárással történt. 19 Mihály Ferenc szíves szóbeli közlése. vagy azokból készült pigmenteket használtak-e, vagy sem, illetve kereskedelmi úton milyen pigmenteket szereztek be, további természettudományos vizsgálatokra, valamint az egykori Erdély társadalmának és kereskedelmének társadalomtudományi kutatására van szükség. IRODALOM BÁNYAI János: A Magyar Autonóm Tartomány hasznosítható ásványi kincsei. Tudományos Könyvkiadó, Bukarest, 1957. DOMOKOS Levente - GALAMBOS Éva - SAJÓ István (2013): Kutatási eredmények a fiatfalvi unitárius-református közös templom egyik kazettájának restaurálása kapcsán. In: ISIS Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek 13, Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, pp. 59-73. GALAMBOS Éva - VIHART Anna: Pigmentum. http:// www.pigmentum.hu JAKAB Dániel (2012): Homoródalmási kétrészes festett tálas restaurálása. In: ISIS Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek 12, Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely, pp. 52-64. JAKAB Elek - SZÁDECZKY Lajos (2007): Udvarhely vármegye története a legrégibb időtől 1849-ig. Budapest, 1901.533.1. In: Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki famesterségek. Litera-Veres kiadó, Székelyudvarhely, p. 87. KARDALUS János (1982): A festett bútor. CJCESH, Csíkszereda, pp. 90-100. KOCSI Márta - CSÖMÖR Lajos 1982: Festett bútorok a Székelyföldön. Népművelődési propaganda Iroda, Budapest, pp. 105-111. Dr. KÓS Károly (1972): A vargyasi festett bútor. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, pp. 34-37. KOVÁCS Levente (2014): Homoródalmási festett kamarásasztal restaurálása. Diplomamunka, Magyar Képzőművészeti Egyetem. MIHÁLY Ferenc (2009): Adatok az erdélyi famegmunkálás történetéhez. Az ácsmesterségről. In: Transsylvania nostra. 2009/1. pp. 17-18. SAJÓ István (2008): Ásványi eredetű festékek Magyarország területén. In: A Miskolci Egyetem Közleménye A sorozat, Bányászat, 74. kötet, pp. 39-M7. http://lexikon.katolikus.hU/0/olejk%C3%A1 r.html, 2014.08.07 Domokos Levente farestaurátor MA Székelykeresztúr, Fiatfalva u. 52. Hargita megye, Románia E-mail: domokos_levente@yahoo.com Sajó István Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpont Budapest, Balogh Ádám u. 20. Tel.:+36-20-240-1301 E-mail: istvan.sajo@gmail.com 38
