Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 11. (Székelyudvarhely, 2011)
Domokos Levente: A természetes pigmentek nyersanyagai, előfordulásuk és felhasználásuk az irodalmi és néprajzi adatok tükrében
A természetes pigmentek nyersanyagai, előfordulásuk és felhasználásuk az irodalmi és néprajzi adatok tükrében Domokos Levente Erdélyben a tárgyi kultúra egyik jelentős képviselője és hordozója a festett bútor, amely a kül- és belföldi festőasztalosoknak köszönhetően vált közkedvelté, és terjedt el a nép körében. Az új népművészeti ág nemcsak divatot teremtett, hanem képes volt megőrizni és továbbfejleszteni a bútorfestést, amely talán a legcsodálatosabb kifejezőerővel bíró népi mesterség lett. A Kelet és Nyugat hatásainak ütközőzónájában, a viszonylag elszigetelt, konzervatív Erdélyben a folyamatot felgyorsította a fafeldolgozás fejlődése, az új famegmunkálási eljárások elterjedése, valamint a drága, külföldről behozott pigmentek hazaival való kiváltásának lehetősége. A bútorasztalos-központokban tömörülő céhek által megszabott minőségi és árbeli követelmények, az importált pigmentek és más nyersanyagok ára nem akadályozta a festett bútor divatjának térhódítását. A bútorok festéséhez jó példát szolgáltattak a kül- és belföldi festőasztalosok által díszített fejedelmi udvar, a nemesi kúriák, valamint egyházi épületek és templomok. A következmények nem maradtak el: a kereskedelem élénkülése, a rendelkezésre álló faanyag, a természetes pigmentlelőhelyek megtalálása és kiaknázása, a lakáskultúra változása (elsősorban a lakóhelyiségek füstmentesítése), valamint az egyre növekvő igények a festett bútor új reneszánszához vezettek. A megnövekedett igények kielégítése kihívást jelentett mind a bútorasztalos-központok céhes tagjai, mind a vidéki asztalosok számára. A céhek megszabott árú és minőségű termékeivel a helyi nyersanyagforrásokra támaszkodó vidéki asztalosok olcsóbb bútorai versenyeztek. Függetlenül attól, hogy az asztalos céhen belül, vagy falusi mesterként működött, lehetőségeit behatárolták korának technikai korlátái, valamint az elérhető nyersanyagok. A nyersanyagok, így a pigmentek esetében is két választása volt a festőasztalosnak: megvásárolhatta a pigmenteket, vagy használta a természetben, helyben fellelhető nyersanyagokat. A választás szabadsága elsősorban a helyi nyersanyagokra támaszkodó mesterek lehetőségeit tágította, ösztönözve az újabb és újabb - kereskedelemből beszerezhet - pigmentek kiváltására, helyettesítésére. A következőkben vázlatosan áttekintjük a festészeti technikákra, valamint az erdélyi nyersanyagokra vonatkozó irodalmat, a különböző tudományágak szerint csoportosítva. Festőkönyvek, mintakönyvek Az inasoknak, tanoncoknak a mesterektől ellesett/tanult technikai fogásokon kívül néhol lehetőségük volt tanulmányozni a különböző festőkönyveket, receptes füzeteket, vagy modellkönyveket is. E festőkönyvek nemcsak a festészeti technikákkal foglalkoztak: találtak bennük útmutatókat a szerszámok elkészítésére, alkalmazására, valamint a pigmentek, festékanyagok feldolgozására vonatkozóan is. A mesterek nemcsak tanulmányozták ezen forrásokat, hanem a saját (és környezetük) lehetőségeihez igazítva gazdagították, javították, kiegészítették ezeket saját és mások tapasztalataival. A 16. században élt Valentin Boltz festészetről szóló könyvének előszavában1 kiemeli (1. kép), hogy a mestereknek kötelességük tudásuk napról napra való gazdagítása, napról napra való jobbítása, a festőkönyvek kiegészítése saját kutatásaik eredményeivel1 2. Fafeldolgozásra, festéstechnikákra, pigmentekre, színezékekre, kötőanyagokra vonatkozó útmutatásokat, leírásokat már az antik szerzőknél is találunk, ám azok jellemzően más tudományágak leírásaiban, azokba belefoglalva, illetve azok részeként jelennek meg, mint pl. az építészetében (pl. Vitruvius: Tíz könyv az építészetről, i.e. I. század), vagy a természettudományos írásokban (pl. id. Plinius: Naturális História. I. század). Az első fennmaradt írások, amelyek szinte teljes terjedelmükben a különböző művészetekkel, festéstechnikákkal foglalkoznak, a 787-816 közé datált Luceai kézirat3, a 821—822-ből való, a Reichenau-i (Németország) Benedek-rendi kolostorban őrzött Mappae Clavicula4, valamint a 9. századi, Heraclius kézirat5. A középkori Bizánc szigorú ikonográfiája, valamint a hozzá kapcsolódó technikai leírások többek között a 18. századi, fumai Dionüszosz Athos-hegyi festőkönyvében6 * maradtak fenn. 1 Illuminirbuch. Bálé, 1549. Réed. Benziger, Munich, 1913. 2 „dis werck mit jhrem zusatstz täglich zu bessern.” 3 Compositiones ad tingenda musiva, pelles et alia, ad deaurandum ferrum, ad mineralia, ad chrysographiam, ad glutina quaedam conficienda, aliaque artium documenta, ante annos nongentos scripta http://it.wikipedia.org/wiki/Manoscritto_di_Lucca. 4 Dye recipes from the Mappae Clavicula. In: The American Philosophical Society, Volume 64. Part 4. 5 De coloribus et artibus Romanorum. - A rómaiak művészete és színei 6 Dionüszosz da Fúrná: Hermeneia tész zographikész technész. Az ikonfestészet kézikönyve. Athanasia 9. Fordította Ivancsó István. 16
