Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 8-9. (Székelyudvarhely, 2009)
Miklós Zoltán: A Homoródok mente néprajzi értékei
A falvak határában található nyersanyagok hatékony kiaknázására kitűnő példa a Homoród menti mészégetés. Abásfalva, Homoródkeményfalva, Oklánd, Homoródkarácsonyfalva és Homoródalmás lakói nem csak saját igényre, hanem árusítás céljából is égettek meszet. Egyes családok megélhetését alapvetően a mészégetés képezte, ugyanakkor a mezőgazdasági holtszezonban a mészégetők száma ugrásszerűen megemelkedett. Akárcsak a deszkával történő kereskedés esetében, a meszet is szekeresek hordták el falvakra, s jól meghatározott arányban cserélték gabonára. A szászvidék jelentős felvásárlópiacnak bizonyult, de sokszor a mezőségi, vagy a Nyárád és Küküllő menti falvak bejárására is rákényszerültek. A Homoródok mente nem csak mészkőben és sóban bővelkedett, hanem alkalmasnak bizonyult nyers vasérc kitermelésére is. A Kis-Homoród északi, felső völgyében a korai történelmi időszakból bányászták a vasat. A lóvéiéi vaselosztás és vastermelés kezdeteiről a 16. század második feléből áll rendelkezésünkre írásos forrás.6 A helyi hagyomány az erdélyi fejedelemség korából származtatja az itteni vasművességet. Fokozatosan fejlődő technológia, és egyre nagyobb számú munkás bevonása jellemezte, a viszontagságos sorsú termelőegységet. A bányászott ércet a helyben létesített kohó- és hámortelepen dolgozták fel. A valóságos ipartörténeti relikviának számító, a víz erejét hasznosító legutóbbi vasverőt (hámort) 1849-ben építették Szentegyháza határában, s az 1990-es évek elejéig volt üzemképes. Az ipari fejlesztés már nagyüzemi kitermelést és feldolgozást tett lehetővé, ami a környező falvak (Kápolnásfalu, Szentegyháza, Lövéte, Homoródalmás) lakói számára egyben vonzó munkalehetőséggel is kecsegtetett. A fejlesztés, az erőforrások mennyiségéhez képest túl nagy volumenűnek bizonyult, ami a lassú regresszióhoz és nagyarányú munkanélküliséghez vezetett. A Nagy-Homoród mentére tett látogatása során Orbán Balázs is kihangsúlyozta, hogy a bágyiak „Szép szövésű pokrócaikról híresek és azzal messze vidékre kereskedést űznek”.7 8 Az általa tapasztalt termelőviszonyok folyamatosan átalakulóban voltak, de még a 19. század első felében is a maszokszőnyeg és gyapjúcserge készítése nagyszámú bágyi család aktív foglalkozásaként volt jegyezhető. A háziállatok szőréből készített maszokszőnyeg nyersanyagát a tímároktól szerezték be. Továbbá felhasználták a posztóványolóknál megmaradt gyapjúhulladékot, melyből ágyterítőket és lópokrócokat szőttek. Az igényesebb termékek gyapjúból készültek: szövés után a gyapjúcsergét megfestették, majd ványolóban lomosították. Ezen háziipari termékeket főként piacokon értékesítették. Kihasználták a közeli vásáros alkalmakat, ugyanakkor 6 Mihály János: A lövétei vaskőbányászat története. Székelyudvarhely, 2008. p. 9. 7 Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. 1868. CD-ROM. 8 Kardalus János: Maszokszőnyeg és gyapjúcserge készítése Bágyban. In. A Homoród füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és Szászfold határvidékéről. Szerk. Cseke P. - Halász J. Csíkszereda, 2000. pp. 219— 224. jártasak voltak a nagyobb városok piacain is. A nagyipari termékek valamint a nyersanyag hiánya visszaszorította a szőnyeg és csergeszövést. A 19. század közepéig generációkon keresztül öröklődő foglalkozás volt, s számos család fő jövedelemszerző forrását képezte, mára a bágyiak körében is a szövés csupán rongyszőnyegek előállítására szorítkozik. Az önellátásra való törekvés a ruházat otthoni előállítását is magába foglalta. A növényi rostok (len, kender) feldolgozását, a vásárokról beszerezhető ipari termékek a 20. század első negyedétől egyre inkább kiszorították. A gyapjú, mint alapanyag használata még jóval későbbi időszakra is kitolódott, hiszen a posztó nehezen volt nélkülözhető a vastagabb ruházat elkészítésében. A mosás, szövés, fonás művelete a család nőtagjaira hárult, a fésülést és a gyapjúszövet vastagítását (préselését) már a vízi erővel működtetett ványolók segítségével végezték. Főként a Kis-Homoród erejét hasznosították vizifürészek, malmok és ványolók működtetésére. Ezen népi ipari szerkezetek olyan számban voltak jelen a kistérségben, hogy a ványolók tulajdonosai Háromszék, Csík, Gyergyó övezetében saját maguk kutatták fel a posztószövetet, s szállították a ványolóba, majd vissza a tulajdonosoknak. Leginkább Lövéte bővelkedett posztóványolókban, olyannyira, hogy Haáz Rezső is - ezen tipikus szerkezet leírása céljából - egy lövétei ványolót talált a legreprezentatívabbnak.9 A 20. század első felében a Szentegyháza és Lövéte közötti nyolc kilométeres völgyben 15 ványoló üzemelt, némelyik több emberöltőn keresztül öröklődött vérrokonsági ágon. A bemutatásra kerülő kistérség lakosai számára prioritást mindig is a földművelés és a nagytestű állatok tartása jelentett. A fentebb részletezett foglalkozásköröket a lakosok nagy hányada az év bizonyos periódusaiban (mezőgazdasági holtszezonban) végezték, mások viszont képességeik függvényében specializálódtak valamely kisipari termelésre, ez képezve számukra a fő megélhetési forrást. Az ismertetett termelőtevékenységek mellett még számos olyan kismesterség volt fellelhető a településeken, amelyek csak a helyi közösség igényeit szolgálták ki, a hagyományos életmód és munkamódszerek visszaszorulása ezek megszűnéséhez vezetett. A legnagyobb változásokat a Homoródok mentén is a 19. század közepén élték meg a közösségek. A kisbirtokok által dominált agrárszektor lassan teljes állami felügyelet alá került. Elsőként a Nagy-Homoród mentén alakultak meg a szocialista szektor termelőszervezetei. 1962 tavaszáig az összes mezőgazdasági társulást és magángazdát termelőszövetkezetekbe sorolták, s ezáltal lezárult a vidék kollektivizálása.111 A kollektív gazdálkodás jegyében zajló négy évtized itt sem telt másként, mint Erdély más vidékén. A viszonylagos közlekedési és gazdasági zártság azonban erőteljes migrációt idézett elő, mely állapot a bevezetőben jelzett drasztikus népességfogyást és a lakosság elöregedését 9 ld. Haáz Rezső: A székely ványoló. In. Udvarhelyszéki tanulmányok. Székelyudvarhely, 1994. pp. 33-39. 10 Oláh id.m. pp. 79. 8
