Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
Miklós Zoltán: Hagyományőrzés vagy kényszerfoglalkozás?
fogyasztást. A termelő és fogyasztó szerepkörök egyazon gazdasági egységen belül koncentrálódtak, s ez nem csak a mezőgazdasági termelésre korlátozódott, hanem a munkavégzéshez szükséges szerszámkészlet előállításában is megmutatkozott. Az önellátó életforma megkövetelte ez utóbbi tevékenység ismeretét, így képességeihez mérten minden gazda igyekezett munkaeszközei, valamint a háztartásban nélkülözhetetlen kellékek megformálására, öszszeállítására. A termelésre alkalmatlan talajjal rendelkező területek, vagy erdős, esetleg lápos vidékek lakói főként kézügyességen alapuló jövedelemkiegészítő foglalkozások elsajátítására kényszerültek. A parasztközösségeknek azok a tagjai, akiknek átlagon felüli kézügyességük, rátermettségük volt, és családjuk megélhetését mezei munkával nem tudták biztosítani, igyekeztek olyan tárgyakat készíteni, amelyek megvásárlására, cseréjére a szűkebb vagy tágabb környezetük igényt formált. Székelyföld gyenge termőképességű, erdős vidékein is az életmód hasonló formája dokumentálható. A fenyvesekben gazdag övezetekben némely falu neve szorosan összekapcsolódik a famegmunkáló ágazatok meghonosodásával. Itt is prioritást élvezett a földművesség, de ugyanakkor megbecsülték és elismerték a kézműves ember tudását. Haáz Ferenc gyűjtései is tanúsítják, hogy a mesteremberré válás folyamata a szakma iránti affinitás megnyilatkozásával kezdődött: „esze és arravalósága kell legyen, hogy jó mester lehessen”; de akár a helyzet kényszere által motiválva tökéletesíthette magát: „ha szerszáma megvan és hozzá az esze - mert az kell legyen — s egy kis türelme, akkor már lehet jó mester belőle”2 Az életteret övező természeti környezet kínálta nyersanyagok meghatározóak voltak az egyes közösségekben meghonosodó foglalkozásokra nézve. Mivel az udvarhelyszéki Hegyalja vidéke erdős terület volt, az itt lakók körében széleskörű famegmunkálási technológia bontakozott ki. A szomszédos Sóvidéken már a korongolásra alkalmas agyagréteg képezte azt a nyersanyagot, ami valóságos iparág létrejöttének biztosított kedvező feltételt. De a falusi közösségek egyaránt hasznosították a természetes környezetükben fellelhető különféle nyersanyagokat (sás, nád, kosárvessző), akárcsak a célirányosan megtermelt egyéb növényi eredetű rostokat (szalma, kender, len, cirok, kukoricaháncs), vagy állati eredetű szerves anyagokat (bőr, gyapjú, toll, csont). Az egyes anyagok eszközökké, tárgyakká formálásának tökéletesítése során némely falusi földműves munkavégzése már nem volt összeegyeztethető csupán a házi munka jellemzőivel. Bátky Zsigmond meghatározása szerint ugyanis az előző gyártási folyamat során az anyagot a ház népe termeli meg, s maga dolgozza fel saját házi használatára.1 Néhány udvarhelyszéki falu példáján keresztül érzékeltethető, hogy a kezdetben önellátó eszköz-előállítás miként vált fokozatosan részmunkaidős 2 Haáz Ferenc: A mesterember és mestersége. In: Udvarhelyszéki famesterségek. Kolozsvár, 1942. pp. 62-64. 3 Bátky Zsigmond: Mesterkedés. In: Bátky Zsigmond - Győrffy István — Viski Károly: A magyarság néprajza. I. Budapest, 1933. pp. 260-324. foglalkozássá. Ezt követte a mesterekké válás folyamata, mely státusz végül gazdasági fölényt eredményezhetett. Telekfalva, Lövéte, Székelypálfalva, Zetelaka, Siklód, Székelyvarság a faárúk értékesítése révén pótolták agrárkömyezetük szegényes voltát, s némelyek számára ma is megélhetési forrást képez a fafeldolgozás. A napjainkban reneszánszát élő Korond kézművesei pedig már a múlt század elején a román királyság, vagy a magyar alföld vásáros alkalmainak gyakori árusaiként tűntek fel. A székely falusi környezetből fokozatosan előtérbe került több olyan közösség, amely képes volt a házi szükségletet meghaladó termékek előállítására, s a fölösleg csere vagy eladás útján történő értékesítésére. Az ilyen típusú termelőmód már a háziipar fogalomkörébe sorolható.4 A háztartás minden igényének házi munka szintű kielégítése háttérbe szorult, ez már a zárt rurális közösségek munkavégzési gyakorlatában sem lelhető fel. A paraszti életmód azonban még hosszú időn keresztül kevés jelentőséget tulajdonított a pénz váltóértékének, s a cseregazdálkodást részesítették előnyben. Még a 20. század első felében is a házaló kézművesek fűrészárujukat, fa- vagy cserépedényeiket gabonáért cserébe értékesítették. Némely székely faluban pedig olyannyira széleskörű kézműves közösség alakult ki, hogy az elemi szükségletek kielégítését a helyi mesterek termékei révén tudták biztosítani. Az egyéni képességek érvényesítése valóságos paraszt-specialisták kialakulásához vezetett, akikből fokozatosan a közösség által elismert kézműves mesterek váltak. A fentebb már említett eszesség mellett fontos tényezőként tartható számon a szaktudás egymást követő generációknak való átörökítése. A néprajzi szakirodalom is dokumentált hasonló sikeres családtörténeteket, melyek közül egyik legismertebb a vargyasi bútorfestő Sütő családé.5 A kézművesek leleményessége és az életmódból fakadó kényszerhelyzetek a nyersanyagok minél hatékonyabb hasznosítását eredményezték. A Székelyudvarhely környéki falusi közösségek az életterüket övező fafajtákat a legoptimálisabb módon igyekeztek hasznosítani. A bükkfa, szúszék, kéregvéka és az osztováta részeinek megmunkálására szolgált; a fenyőt deszkavágásra, zsindelykészítésre és különféle faedények alapanyagaként hasznosították; a nyírfából kéregsótartót, favillát és nyírseprűt készítettek; a vadcseresznye kérgéből állították elő a kászut; mogyorófából készült a gereblyenyél és a káva; a tölgyből pedig a székely kapuk zábéit és szemöldökgerendáit faragták.6 * Ezen felsorolás is példázza, hogy csak a fa hatékony megmunkálása mennyire sokrétű technológia ismeretét feltételezte, éppen ezért az egyes anyagtípusokon belül is elkülöníthető több mesterség. A hasznosított nyersanyagok sokasága pedig hatványozottan növelte a mesteremberek számát. Erre kitűnő példa Gazda József forrásközlése: az erdélyi 4 ld. Bátky id. m. 5 Kés Károly: A vargyasi festett bútor. Kolozsvár, 1972. 6 Haáz Ferenc: Székely famesterségek keletkezése. In: Udvarhelyszéki famesterségek. Kolozsvár, 1942. pp. 58-61. 8
