Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
Miklós Zoltán: Hagyományőrzés vagy kényszerfoglalkozás?
falvakban végzett gyűjtései során több mint száz különálló foglalkozáskörről szolgáltat adatokat. A néprajztudomány főként a paraszti életmódot, s ennek a tárgyi és szellemi komponenseit kutatta. A paraszti társadalmak felbomlásával, a sajátos életforma megszűnésével megváltozott az emberek viszonya a tárgyakhoz, feloldódtak az egyes összetevőket szabályozó törvényszerűségek. Az életstratégiák átértékelődtek, s ezáltal a kézműves foglalkozások is gyors, vagy lassúbb váltáson mentek keresztül. A földműves közösségek sem szorítkoztak már a lokális szinten előállított termékek használatára, teljes tárgykészletek váltak fölöslegesekké, s ezáltal nagyon sok kézműves nem tudta többé kamatoztatni szaktudását. Minden helyi közösségre kiterjedő egyirányú folyamatról van szó, mely következtében mentális téren előidézett hatásokkal is számolni kell. A szakmai tekintéllyel és társadalmi presztízzsel rendelkező mesteremberek munkája viszonylag rövid idő leforgása alatt feleslegessé vált, s családjaik számára csupán fogyasztókká váltak. Tapasztalataik, ismereteik csak a hagyományos tárgyi kultúra és kézműves múlt iránt érdeklődők számára képeznek értéket, hiszen napjainkban oly kevés igény mutatkozik már a kerekes, a kötélverő, a teknővájó, a csizmadia, a szűrszabó vagy más hasonló tradicionális foglalkozáskor termékei iránt. Számos kismesterség hajdani jelentős voltára csak a falusi életterek körül fellelhető „szükségtelen” tárgyak emlékeztetnek, s a jelen emberében legkevésbé tudatosodik az előállító által birtokolt hozzáértés. Nyilvánvaló a hagyományos paraszti életmód és az urbanizálódó falvak életvitelében jelentkező kontraszt, hiszen a személy komfortjának megteremtésére irányuló törekvések már nem biztosítanak teret a tradicionális stratégiák érvényesítésére. A napjaink földműves (székely) falvaiban tapasztalható hagyományosság sokkal inkább az anyagi potenciál hiányának fokmérője, mint a lakók által tudatosan választott életstratégia. A tapasztott falu istállók használata, akárcsak az igavonó állatokkal történő kisléptékű földművelés nem öntudatos tennészetközeli életvitelt jelent, hanem a térség agráriumának lehetőségeit példázza. Hasonló kontextusban tárgyalhatok a kismesterségek művelői is, hiszen a kézműves termékek anyag és munkaszükséglete csak nagyon kevés alkalommal térül meg. A hitelesség érdekében, a háziipar tárgykörébe sorolható termelési gyakorlatról szóló tájékoztatónkat a továbbiakban árnyalnunk kell. Anélkül, hogy az ismertetett körkép valósságát megcáfolnánk, olyan egyéni életutakról adhatunk leírást, melyek kimondottan egy kézműves-foglalkozásra alapozódtak, de amelyek az adott lokális közösségben sikereseknek nevezhetők. A múzeumban megrendezett kiállítás is olyan egyének bevonásával valósult meg, akik szakmai téren elismerésnek örvendenek, s az adott foglalkozáskörön belül reprezentatív tárgyak készítésére képesek. A bemutatásra kerülő három - zsindelykészítés, szalmafonás, kosárkötés - mesterség művelői 7 Gazda József: Mindennek mestere. A falusi tudás könyve. Budapest, 1993. különböző nyersanyagokkal dolgoznak, termékeik egymástól eltérő igények kielégítésére szolgálnak, a munkafolyamatok és a végtermékek, akárcsak a felvásárlók is különbözőek. De mint látni fogjuk, a foglalkozás jelenkori gyakorlása mindenikük esetében hasonló/azonos ösztönző tényezők hatására valósul meg. Zsindelykészítés A székelyföldi zsindelykészítés több évszázados hagyományra tekint vissza, hiszen a földrajzi-természeti adottságokhoz igazodva, a fenyőerdőkkel övezett települések, tanyák kézművesei jövedelem-kiegészítés céljából hasítottak zsindelyt. Mi több, az adózás is általában abban a terményben történt, amiből az illető vidék bővelkedett. Történelmi források tanúsága szerint az udvarhelyszéki Zetelaka már Bethlen Gábor idejében meghatározott mennyiségben volt köteles leszállítani zsindelyt.8 A szóban forgó kézművesség korabeli fontosságát és megbecsült voltát mi sem példázza jobban, mint az erről 1655-ben Oroszhegyi Mihály deák által Az Fenőfanak hasznos voltáról, Es a Sendely tsinálóknak kellemetes és hasznos munkájokról való Histyória címmel írt könyve. Az erdélyi zsindelykészítésről tehát már a 17. század elejéről vannak adataink, ami nem zárja ki a kézműves ágazat sokkal korábbi elterjedését. Orbán Balázs figyelmét sem kerülte el a havasaljai falvak eme foglalkozása, s Oláfalu, valamint Paraj d mellett, a fent már említett Zetelaka termelőképességét tekintette kimagaslónak: „ egy nagy gyár-falu, hol minden ház egy zsendely műhely ”.9 10 11 Ezen témára reflektáló szakirodalmi összesítésre Molnár István vállalkozott, aki a Maros vásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara Jelentéseivel is példázta a mesterség jelentőségét."1 Sabján Tibor pedig kihangsúlyozza, hogy bár a mesterséget hivatalosan mindig a háziipar körébe sorolták, a hegyvidéki területeken a zsindelykészítés iparszerű méretekben folyt." Régen a zsindelykészítés ideje elsősorban télre korlátozódott. Az őszi betakarítás után fogtak hozzá, s a tavaszi mezőgazdasági munkák megkezdéséig ez képezte a fő foglalatosságot. Napjainkban, e székely ősfoglalkozásként számon tartott kézművesség szervesen összefonódik a havasaljai falu, Varság nevével, ahol a 16 colos (43 cm) hosszú zsindely az általános. Ennek előállítására az idős fenyőfa a legalkalmasabb, életideje is hoszszabb, s akár harminc évig szolgálhat a ház héjazataként. A bükkfából hasított, méreteiben nagyobb dránicának itt is már csak az emlékét őrzik. 8 Haáz Ferenc: Néhány adat az udvarhelyszéki famesterségek múltjához. In: Udvarhelyszéki famesterségek. Kolozsvár, 1942. pp. 65-72. 9 Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. 1868. CD-ROM. 10 Molnár István: A hazai zsindelyfaragás térbeli-időbeli alakulásának áttekintése. Egykori és mai termelési sajátosságainak néhány vonása. In: Molnár István - Nicolai Bucur (szerk.): A székelykeresztúri múzeum emlékkönyve. Csíkszereda, 1974. pp. 327-354. 11 Sabján Tibor: Tetőfedések. Budapest, 2007. p. 108. 9
