Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)

M-Kiss Hédy: A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum zászlógyűjteménye 2005-ben

Az osztrák fennhatóság ideje alatt, 1691-től kezdődően, a kézdivásárhelyi kézmüiparosság működése is hanyatlásnak indult elsősorban a céhmesterek, céhlegények és inasok hadrendbe való állítása révén. Itt létesült ugyanis, 1763-ban, a II. Határőr Gyalogezred, amely Erdély délkeleti határát volt hivatva védeni, a helyi lakosság bevonásával. A 18. századi céhreform rendelkezések is igyekeztek véget vetni a céhes életnek. 1729-ben országosan bevezették a céhbiztos intézményét. Ezentúl a céhek e főfelügyelőségnek, valamint városaik hatósági felügyeleteinek, tartoztak engedelmességgel és elszámolással. 1761-ben a Mária Terézia" által kiadott céhkiváltságok reformjairól szóló okiratban újra megerősítette a kettős felügyeletnek a céhek számára kényes helyzetét, amelyet azután több alkalomból is - 1805-ben, 1813-ban, 1824-ben - kötelezővé tett a bécsi udvar. Mindezek ellenére Kézdivásárhelyen a 19. század első fele a céhes élet újabb fellendülését jelentette. Ekkor szerveződnek céhekbe a mészárosok (1809. VII. 13.), a szíjgyártók (1813), a szabók (1841. XI. 7.), az asztalosok (1844), a kalaposok (1845), az üstgyártók, valamint a kovács-lakatosok. Jellegzetes foglalkozásnak számított még a mézeskalács-sütés, amit mézespogácsának hívtak. A 19. század végén 6 pogácsasütő űzte a mesterséget, de céhet nem alapítottak. E céhek megalakulása és fejlődése elsősorban Kézdivásárhely városi fejlődésével, valamint polgárainak fokozódó igényeivel hozható összefüggésbe.

Annak ellenére, hogy a mészárosok céhe viszonylag későn alakult meg gazdasági szempontból a legjelentősebb céhek egyikének számított. Állandó vetélkedésben álltak a szűcsökkel, akik a város piacán a bárányhúst árusították.

A szíjgyártók pedig a tímárokkal versengtek, hiszen ők is a nyers bőrök cserzésének és készítésének voltak mesterei, csak más, sajátos módszereket használtak. Kevesebben is voltak, ezért céhük is később alakult. Az ő esetükben sincs tudomásunk a céhzászlóról.

A szabók céhe megalakulásakor 20 tagot számlált. Utánuk, hamarosan a rokonszakmabeliek, a kalapkészítők is céhbe tömörültek, 12 taggal. A 19. század végéig mindkét ipartestület megőrizte jelentőségét. Innét számítva a kalaposok fokozatosan eltűntek a gazdasági élet színpadáról. Ezzel szemben a szabóság céhhagyományai 1947-ig éltek. Ma egyetlen képviselője van a városban e hajdanában nagyrabecsült szakmának.

A városi élet fellendülésében jelentős szerepe volt az asztalosoknak is. Szakmai társaságukat a 19. század elején az ácsokkal közösen alakították ki. 1844-ben 24 taggal külön céhbe tömörültek. Működésűket V. Ferdinánd12 kiváltságlevele biztosította.

A kiegyezés után, 1872-ben a céhek rendszerét törvény által megszüntették Magyarországon. A helyükbe lépett ipartestületeket pedig a rohamosan fejlődő gyáripar szorította ki a piacról. Kézdivásárhelyen a céhek

11 1717—1780, osztrák császár 1740-1780 között, Magyarország (1741-1780) és Csehország (1743-1780) királya

12 V. Ferdinánd, Habsburg uralkodó, I. Ferenc (1792-1835) fia.

újraszerveződése a jelentősebb iparvállalatok hiányában valósulhatott meg.13 Mesterségüket 1948. VI. 11-ig gyakorolhatták, amikor Romániában elrendelték a fontosabb termelőeszközök államosítását. E rendelkezés egy majdnem érintetlen, középkorias világ végérvényes felszámolását jelentette Kézdivásárhelyen. Továbbá azt is, hogy a céhhagyományok és céhereklyék elveszítették varázsukat. A céhszimbólumok misztikus ereje és tisztelete megszűnt. Az együvétartozást jelentő kegytárgyakat meggyalázták, széthordták. A hivatali tisztségek viselése már nem hozott sem hasznot, sem erkölcsi megbecsülést. Az öregmesterek és ifjúmesterek csoportosulása (kasztja) közötti versengés, torzsalkodás, kibeszélés, belülről is bomlasztotta a több évszázados, rendszerben megvalósított, sorsközösséget, közös törődést, munkálkodást, segítséget. Örökös lett a pénzhiány s a mesteremberek utódai, nemhogy folytatták volna atyáik szakmáit, de egyenesen menekültek e szűkös állapottól.

A céhek régi, zárt, csak a beavatottak számára kitárulkozó világa megszűnt. Megmaradtak viszont a munkaeszközök, az elkészített tárgyak, a céhdokumentumok (alapító és beavató levelek, működési jegyzőkönyvek és más iratok), céhpecsétek, céhtáblák, céhbehívók14 15, és nem utolsó sorban, a céhzászlók, mint egyedi darabok". Mind megannyi történelmi dokumentum, a hely-, a kultúra-, és a gazdaságtörténet ékes bizonyítéka a Nemes Kézdivásárhely hajdani polgárainak színes világából.

A zászlóknak napjainkban is kiemelkedő szerepe van, ott ahol egy közösség, egy eszme, egy mozgalom, egy kultúra, egy társulás stb. a zászló jelképe segítségével szeretné kifejezni önmagát, hovatartozását, törekvéseit, létezésének céljait. A nemzetek, a királyok, az egyházak, a templomok, a tehetősebb, arisztokrata családok, a megyék, a települések, a hadrendek, a hajózok, a kereskedők valamint a civil szervezetek sokasága, egyesületek, társaságok, céhek, is éltek és élnek a zászlós szimbólumok használatával, megkülönböztető jelével.16

13 Incze László: Kézművesség és kisiparosság helyzete a századfordulón, Kézdivásárhelyen. VII. Kézművesipartörténeti Szimpozion, MTA, Veszprém, 1991. pp. 79-84.

14 Incze László: Céhpecsétek és céhbehívótáblák a kézdivásárhelyi Múzeum gyűjteményében. Aluta, Voi. V-VII (1974—75), Sfintu Gheorghe, 1975. pp. 113-141.

15 Mátéíy Györk: Zászlók, konzerválásuk, restaurálásuk. In: ISIS Erdélyi Magyar Restaurátor Füzetek 1, Szerk. Kovács R Haáz Rezső Alapítvány, Székelyudvarhely, 2001. pp. 59-66.

16 Kiss Hedy: Conservarea steagului Reuniunii de cântări „DOINA”, 1920, din Sânnicolau Mare. Restaurarea ştiinţă şi artă, Muz. Jud. Braşov, Ed. C2, Braşov, 2005. pp.194-201.; Steagul Formaţiunii de Pompieri Voluntari din Tormac, judeţul Timiş, Analele Banatului, S.N., Arheologie-Istorie, Voi. XII-XIII. Ed. Mirton, Timişoara, 2004-2005, pp. 547-564.; Steagul Reuniunii de cântări (1882) şi steagul Asociaţiei Iubitorilor de Muzică (1871-1891), două mărturii deosebite ale vieţii muzicale din Timişoara, Analele Banatului, S.N., Arheologie-Istorie, Voi. XV. Ed. Mirton, Timişoara, 2007. pp. 321- 335.; Steagul Societăţii Morarilor Timişoreni, 1881-1925, dedicat Sfântului loan de Nepomuk. Memoria Satului Românesc, Voi. VIII. Ed. Eurostampa, Timişoara, 2007. pp. 251-259.; Steagul omagial milenar, 896-1896. Memoria Satului Românesc, Voi. VIII. Ed. Eurostampa, Timişoara, pp. 261-267.

64