Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
M-Kiss Hédy: A kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum zászlógyűjteménye 2005-ben
A zászlók használata időrendben a középkorig nyúlik vissza, talán még annál is tovább, és valahol a történelem homályába vész. A több zászlótí pus között, amelyek a történelmi idők folyamán születtek, még díszzászló is akadt. A zászlók többsége, főleg a helyi érdekűek, mára már eltűntek vagy csak kevés példányuk ismeretes. Ezek az egyedi, érzékeny műtárgyak több esetben nagyobb figyelmet érdemelnének, mint amiben a mostani közösségek részesítik őket. Keletkezési körülményeik, szerepük, történetük ismerete fontos lehet a történelemtudomány, a hely és a közösségek önismeretes szempontjából. Ezért ajánlatos esetükben a sokoldalú, interdiszciplináris, megközelítés módszerét alkalmazni. A zászló, alapjában véve, régen sem volt más, mint egy farúdra erősített textildarab és nem egy esetben éppen a textilanyagok széleskörű, jellegzetes pusztulási lehetőségei miatt semmisült meg. A zászló többnyire szögletes, vagy téglalap formájú volt. A 16. századtól formája „fecskefarkban” is végződhetett. Erdélyben a zászlókészítés kisipara a 17. és a 18. században bontakozott ki. Neves műhelyekben dolgoztak a zászlókészítő és a zászlóíró (képfestő) céhek, Nagyszebenben és másutt. Színes, általában nemes (hemyóselyemből szőtt) vagy len anyagból (bakacsin) készítették és különböző technikákat alkalmazva (hímzés, tűírás, fém vagy drágakő berakások, stb.) feliratokkal, jelvényekkel, jelképekkel, festményekkel, díszítőelemekkel és más jelekkel látták el a zászlókat. Ezek jellegzetes része volt a feliratos zászlószalag, a zászlórúd, a zászlócsúcs és a zászlópálca. A megmaradt példányok közgyűjteményekben, többnyire múzeumokban, kastélyokban, féltve őrzött magángyűjteményekben, templomokban, civil szervezeteknél, tűzoltó testületeknél, esetleg máshol lelhetők fel. Ilyen megközelítésben mindenképpen figyelemreméltó és fontos a kézdivásárhelyi „Céhtörténeti Múzeum” zászlógyűjteménye, hiszen az itt őrzött céh, egyesületi valamint ipartestületi zászlók, nemkülönben az önkéntes tűzoltó testületek zászlói, hűen tanúsítják a városi polgárság életének hosszantartó fellendülését, gazdagságát, igényességét. A zászlók felszentelése, birtokbavétele az egész város közösségének ünnepe volt. A mulatsággal folytatódó ünnepsorozat a főtéren felállított imasátortól, esetenként a templomtól, indult el, ahol a lelkész felszentelte a kibontott új, szalagos zászlót. Ezután a zászlószögek beverése következett, amely alkalomból a zászlórúdhoz erősítették, többnyire szegelték, a különböző formájú és méretű, fémből, általában sárgarézből, készült pajzsocskákat, amelyekre azoknak a nevét vésték, akik az akkori közösségben élenjárók voltak, a zászlószimbólum által jelzett csoporthoz tartoztak. Az első, általában nagyobb és díszesebb pajzs, a zászlóanya nevét hirdette, azé a személyét, aki valamely zászlókészítő műhelyben megrendelte, kiviteleztette a zászlót, valamint megszervezte a zászlószentelés világraszóló ünnepélyét. A zászlószalagon is többnyire az ő neve szerepel. A céhes zászlók állaga a többrendbeli tulajdonváltással, a tűzoltózászlóké pedig többnyire a nem megfelelő, esetleges tárolás miatt romlott. A nagyméretű, nehezen mozgatható zászlók ideális megőrzése, elhelyezése és konzerválása, még a múzeumok nyújtotta körülmények között is, csak a legritkább esetekben sikerült, a megfelelő tárolási és kiállító hely, a szakavatott személyzet hiánya, valamint a tudatlanság és az örökös pénzhiány együttes hatása miatt. Restaurálásukkal, aktív konzerválásukkal, légkondicionált termekben való tartásukkal csak ritkán találkozhat a látogató, sajnos vidékünkön még a szakember is. Annál inkább jellemző a mindenáron való mutogatásuk, legyen az kiállítás, ahol általában kifüggesztik, emlékünnepély vagy más közösségi esemény, ahol a civil szervezetek tulajdonában lévőket általában lobogtatják. Ilyenkor a régi textilek szövés-, varrás- és hímzésszálai megszakadhatnak, a szögekkel felvértezett zászlórúdhoz csapódó, súrlódó zászlólap megsérül, beszakad, a nedvesség és hőingadozás hatására kiszárad, vagy éppenséggel nedvesedik, piszkos és foltos lesz, gombásodik, repedezik, megtörik, elmállik. A méltatlan tárolási és használati körülmények között tartott zászlók napjai meg vannak számlálva, s az emberi hanyagság miatt nem egyszer a rovarok, a rágcsálók martalékaivá válhatnak, a mindenütt jelenlévő por pedig a láthatatlan kórokozók tömkelegének elszaporodását segítheti elő rajtuk. A céhrendszer hivatalos megszűntetésekor Kézdivásárhelyen 11 céh és 3 társaság működött. Sajnos nem mindegyiké, csupán 7 céh zászlója maradt fenn, továbbá 5 tüzoltótestületi zászló. A kézdivásárhelyi zászlógyűjtemény aktív megóvásának kezdeményezésére, szakértői szemrevételezésére most nyílt először alkalom. A zászlók felmérése, elsősorban konzerválási, állagmegőrzési szempontok alapján történt s ebből az alkalomból a darabok egyedi leltárszámmal való ellátása is megvalósult. E felmérés várható következménye, a restaurálási javaslatok alapján, az egyes zászlók - elsősorban az értékes darabok - restaurálása, aktív konzerválása, valamint közlés útján való, széleskörű, szakmai ismertetése. Itt tartjuk fontosnak megemlíteni, hogy a körültekintő, restaurálás és konzerválás-technikai, etikai, művészettörténeti, történelmi, múzeológiai, és más adatok és elvek figyelembevétele és kimondása a helyes restaurálási, műtárgymentési módszer kiválasztását segítik elő. E komplex, jelen pillanatban hozzáférhető adatokat tartalmazó, dokumentáció azt is lehetővé teszi, hogy a későbbi kutatások és munkálatok számára a lehető legkevesebb módosítással a tárgyat eredeti sajátosságaival együtt megőrizze. Az állományfelmérés és adatfelvétel jó alkalmat szolgáltatott a raktározási valamint a kiállítási helyek szemrevételezésére, alkalmasságuk megítélésére, a személyzet figyelmének felkeltésére a textil-, jelen esetben a zászlógyűjtemény iránt. Várható továbbá a tárgyak folyamatos megfigyelése, a mikroklíma paraméterek folyamatos mérése, és feljegyzése valamint a lehetőségekhez mérten, a leghatásosabb és elfogadottabb megőrzési módszerek bevezetése, és hosszú időn át szinten tartása. 65
