Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
Bóna István: A restaurátor a homlokzaton. A műemlékek homlokzatainak restaurátori szemléletű helyreállítása
a széltől is óvnánk, akkor se maradna fenn kétezer évig. De erre nem is volt igény a tervezésekor. Az ipar (és az építőipar) pedig az igények után megy. Az épületek javítására, festésére szolgáló anyagok, rendszerek, eljárások terén is. A kínált termékek között sok a valóban kiváló, melyek tényleg tudják mindazt, amit a gyártó állít róluk. Hogy esetleg restaurálásra nem jók, az azért van, mert a gyártóval szemben nem ilyen igényt támasztottak. A fejlesztéskor a modem épületszerkezetekre, építőanyagokra és eljárásokra terveznek. Ezekre jó is a termék, de többnyire nem kompatibilis a történeti anyagokkal. Például egy évszázados mész-vakolattal bevont homlokzatot nem szabad cementes vakolattal javítani, mert annak eltérő tulajdonságai (nagy szilárdság, ridegség, kis porozitás, nagy sótartalom, stb.) miatt a javítások mellett az eredeti vakolat gyorsan tönkre fog menni. Ezért „kell” a teljes vakolatot leverni, és modem anyaggal újravakolni. Hogy egy kis mész és homok keverékével a hibák kijavíthatok lennének? Az kinek üzlet? Ha a megrendelők tatarozáshoz keresnek anyagot, a gyártó olyat fog gyártani, ami az igényeiket kielégíti. Ha restauráláshoz, akkor pedig olyat. Hogy ez mennyire így van, arra példa, hogy van olyan gyártó, amelyik még pár éve hangoztatta a meszes anyagok alkalmatlanságát a homlokzatokon, vagy a hidrofóbizálás elkerülhetetlenségét, ma azonban - érzékelve a restaurátori szemlélet előretörését a műemlékvédelemben - a legkitűnőbb hidrofil, meszes rendszereket gyártja az új szemléletű helyreállításokhoz. Fontos megjegyezni, hogy a restaurátorok is sok hibát követnek el, ezzel csökkentve a beléjük vetett bizalmat. Sokszor dolgoznak rutinból, használva azt az egy-két technológiát és anyagot, amit megismertek, nem vizsgálva azt, hogy ezek tényleg előnyösek-e, vagy sem. A restaurálásban is vannak divatok, melyek általában lassabban múlnak el, mint kellene. Ha egy restaurátor megszokott egy anyagot, nehezen tér át egy másikra, bármennyi negatív példa mutatja, hogy ez szükséges lenne. Ilyen divat az akril diszperziók és oldatok használata. A kutatás és a sok idevágó publikációls bizonyítja, hogy ezek ugyanúgy, mint a diszperziós homlokzatfestékek hosszú távon csak kárt tudnak okozni, mégis rendületlenül „Paraloidoznak”, és injektálnak a megszokott „Plextollal” és a retusálás fő anyaga máig az akril festék, vagy a „Plextolos mész”. Restaurátorainknak amúgy sem erőssége a szakirodalom követése vagy a továbbképzéseken való részvétel (főleg mivel ilyenek hazánkban a falképesek számára nincsenek). A műanyag divaton a szerencsésebb országok már túlestek. Nálunk ehhez valószínűleg nemzedékváltásra lesz szükség. Az értékes homlokzatok valódi restaurálásához csak akkor juthatunk el, ha ez az igény ténylegesen felmerül a műemlékes szakmákban és a társadalomban is. Ha ezt a hatóság elvárja, esetleg ki is kényszeríti. De még jobb lenne, ha 18 Pl.: Lehmann: Langfristige Schädigung von Wandmalerei durch die Wirkung eingebrachter Kunststoffe, ln: Zeitschrift für Kunsttechnologie und Konservierung, Wernersche Verlagsgesellschaft, 18. Jahrgang, 2004. Heft l.pp. 71-90. kiderülne, hogy a restaurátori szemléletű helyreállítás gazdaságosabb is a tatarozásnál. Vajon egy homlokzatot hányszor lehet lemeszelni egy drága műanyagos festék árán? Hányszor lehet a meszelést ismételni a vakolat tönkretétele nélkül, és hányszor lehet a műanyagos festést? Természetesen nem minden homlokzatot kell restaurálni. A ma szokásos eljárások esetén a modem anyagok szakszerű, körültekintő alkalmazása igenis indokolt lehet. Itt a fő problémát inkább a meggondolatlan spórolás okozza. Valószínűleg jól járnak azok, akik a legjobb anyagokat választják, hisz a magas költséggel szemben állnak a hosszú élettartam és a jó épületfizikai állapotokból adódó hosszú távú előnyök. Ugyanakkor valószínűleg azok sem járnak rosszul, akik az egyszerű, hagyományos eljárásokat választják, és gondosan karbantartják a homlokzataikat. Mikor restauráljunk? Természetesen akkor, ha van mit. Azaz meg kell győződnünk arról, vannak-e eredeti, régi, értékes felületek a homlokzaton, melyeket meg kell(ene) őriznünk, be kell(ene) mutatnunk. Sajnos azonban pont a legértékesebb leleteknél kell eltekintenünk a helyszínen való restaurálástól, bemutatástól. Nevezetesen a régi festmények, díszítőfestések esetében. A tapasztalat azt mutatja, hogy a mi éghajlatunkon egy homlokzati freskó, sgraffito, vagy egyéb díszítőfestés nem óvható meg. Ha például egy középkori festést feltárunk, bármit tegyünk is vele, rövid időn belül el fog pusztulni. Aki ezt nem hiszi, sétáljon el a budapesti Tárnok utcába... (12. kép).'’ Vannak „becsapós” helyek, ilyenek a moldvai kolostorok. Gyönyörű festett homlokzataik már több száz évesek. Eltekintve a jó anyagoktól és technológiáktól (mész - pelyva - szalma és kevés homok összetételű vakolat, meszes freskó, mész-kazeines befejezéssel), az épület erősen kiugró eresze védte meg a képeket az időjárástól. Figyeljük meg a kupola-tornyokat: azok is ki voltak festve, most szinte teljesen csupaszok. Ahol nincs védelem, még a bizánci technika sem segít. A templomok északi oldalát nem szokták fotózni. Ott ugyanis a kiugró eresz ellenére is elpusztultak a festmények (6. ábra). Az értékes festéseket vagy haladéktalanul le kell választani, vagy ugyanolyan haladéktalanul vissza kell őket takarni. Tilos azonban mindenféle „védő bevonatokat, leragasztásokat’’ alkalmazni a visszatakarás előtt. A mész, homok, esetleg agyag tartalmú vakolás kerüljön közvetlenül a festett felületre. Ez bizonyíthatóan eltávolítható lesz. Mi is tehát a restaurátori szemléletű homlokzathelyreállítás? A restaurátori szemlélet abban különbözik az építőipari helyreállítói szemlélettől, hogy nem a műszaki cél- 19 19 A budapesti Tárnok utca 14. számú ház homlokzata állatorvosi lóként mutatja a „modem homlokzat-restaurálás” összes hibáját. 24
