Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 7. (Székelyudvarhely, 2008)
Bóna István: A restaurátor a homlokzaton. A műemlékek homlokzatainak restaurátori szemléletű helyreállítása
A homlokzatok helyreállítása több szempontból különleges: a vakolásnak és a festésnek az esztétikai jelentőségen felül, sőt elsősorban, védő és épületfizikai funkciója van. Az időjárásnak kitett felületeknek a lehető legnagyobb terheléseket kell elviselniük. A közösség igényeit figyelembe véve, a helyreállított homlokzatnak „rendesen” kell kinéznie. A színezés nem tartozik a műemlékvédelem fontos kérdései közé, inkább tervezői, városképi jelentőségű dolog, a szín változtatható A színezés jelentőségét két oldalról kell megvizsgálni:- Van-e jelentése és jelentősége az építészetben a felületképzésnek és színezésnek? — Ki dönti el, mi történjen egy homlokzattal? Az első kérdésre kultúrtörténeti válasz adható. Az ókor és a középkor épületeit színezésüktől megfosztva ismerjük. Részben, mivel az idők során elpusztult, részben, mert helyreállítás címén elpusztították, elpusztítottuk azt. Ez a színezés többnyire soha nem állítható már helyre. Ahogy közeledünk a mai korhoz, egyre inkább összetévesztjük a műemlék helyreállítást a tatarozással. Gondoljunk például a fertődi kastélyra. Tudva tudjuk, hogy soha nem volt olyan, mint amilyenre most kifestették, mégis viszonylag engedelmesen tudomásul vette a közösség azt, ami ott történt. Pedig Fertőd nem az utolsó a magyar műemlékek sorában. Mi lehet ennek az oka? Az ókor és a középkor műveit többnyire a purista helyreállítás utáni állapotban ismerjük, ugyanakkor tiszteljük hatalmas korukat. Tudatunkba beépült az anyagszerűség dogmája is. Hamis képet rögzítünk magunkban és ragaszkodunk hozzá: egy kifestett román vagy gótikus katedrálist furcsának, esetleg ízléstelennek tartanánk. A katedrálisok általunk csodált, nagyszerűen faragott csupasz kőkapui eredetileg tobzódóan élénk színűek voltak. A nagyobb színintenzitás elérésére a színeket a lehető legtisztábban használták, bőségesen alkalmaztak aranyat, sőt lakkozták is a felületeket. A németországi Limburg katedrálisát kísérletképpen kifestették olyanra, amilyen az a román korban lehetett (5. kép). Müveit embertől eddig csak szörnyülködést tapasztaltunk ezzel kapcsolatban. Még az sem hat meg senkit, hogy a kifestett épület építészeti szempontból úgy átalakult, hogy alig hasonlít korábbi lecsupaszított, „anyagszerű” állapotához. Márpedig a román korban építészetileg is úgy jelent meg, mint ahogy ma látjuk. Sőt abba se gondolunk bele, hogy a lecsupaszítás mindössze egy évszázaddal az új festés előtt történt, azaz a katedrális 770 éves fennállásából mindössze száz évig volt festetlen, akkor is a műemlékvédelem jóvoltából. Ezt ugyanis a látogató többnyire nem tudja, csak a szokatlanul színes épületet látja. Szerencsénk volt műemléki szempontból képzetlen, de a művészetekre érzékeny emberekkel meglátogatni a katedrálist. Nem voltak szakmai előítéleteik, ezért tetszett nekik, amit láttak. Koblenzben, ugyanezzel a társasággal 3. ábra. A meggörbült karrarai márvány-lapok a Finlandia palota homlokzatán. egy másik románkori templomot tekintettünk meg. Egységesen csúnyának minősítették a csupasz kőhomlokzatú, egyébként formailag a limburgihoz nagyon hasonló épületet. Gondoljuk meg: a román kor embere is hasonlóan vélekedett volna! Németországban ebben a szellemben egyre több középkori épületet festenek ki. Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy fessük ki a katedrálisokat: részben, mert nem volt minden festve, részben, mert bele kell törődnünk, hogy vannak helyrehozhatatlan károk. De vegyük tudomásul, hogy amit mi értékelünk, annak semmi köze ahhoz, amit az alkotók mutatni szerettek volna! És ne higgyük, hogy nekünk jobb ízlésünk van! A kortárs építészet és környezetkultúra minősége nem igazán ezt bizonyítja. Ma a középkori homlokzatok színességét furcsálljuk, ugyanez nem zavar minket az oltárok esetében. Ezeken sem törődtek az alkotók az „anyagszerűséggel”, csak a közvetítendő gondolattal. Amiens-ben úgy próbálják bemutatni a katedrális egykori színvilágát, hogy esténként rávetítik az élénk színeket a kapuk faragásaira. Az amiensi megoldást példaértékűnek tartjuk. A legmodernebb technika segítségével úgy mutatja meg az épület eredeti megjelenését, hogy fizikailag nem avatkozik be annak eredeti szerkezetébe. A homlokzatok színvilága, anyagainak faktúrája az alkalmazott aranyozások, mind részei az építés, vagy az építtető eredeti koncepciójának. Ezek nem változtathatók meg büntetlenül. A vizuális élmény többségét nem a tömegarányok, a tengelyek, és a szerkezet adja, hanem a színek, faktúrák, műmárványok, festmények, mozaikok, aranyozások, és a többi. A csupasz formát és szerkezetet még a funkcionalista építészet sem tudta elviselni. Érdekes példa erre a Finlandia Palota (6. kép). Ezt a modernista csúcsművet karrarai márvánnyal burkolta be Alvar Aalto. A burkolat teljesen elfedi az egyszerű tégla-beton szerkezetet, kívülről nemigen lehet megállapítani, mi lehet belül. Ez a burkolat funkcióját tekintve semmiben nem különbözik az egyszerű barokk, vagy 20
