Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 4. (Székelyudvarhely, 2004)
Görbe Katalin: A kiegészítés módszerei a festmények restaurálásában
49-51. kép. Bartolommeo Veneto: (Dondi arcképeként vásárolta a Szépművészeti Múzeum), fatáblára ragasztott vászonkép. A feltárás eredménye: a 19. századi átfestés alatt feltehetőleg 16. századi német festő műve található. Káldi Katalin diplomamunkája, 1993-94 nek”.6 Ez a kiegészítés éppen túlzott objektivitása miatt nem olvad be eléggé környezetébe, akaratlanul is hangsúlyt kap, s öncélúan dekoratív formáival gátolja az esztétikai élmény létrejöttét. A „halott” felületek a műtárgy fontai és színbeli összhangját erősen megváltoztatják. A didaktikus rajzi kiegészítéssel vagy a felület szintjének mélyítésével tovább hangsúlyozott pótlás különösképpen zavaróan tud hatni, és táblaképen csak szerencsés esetben vezet a művészi összkép javulásához. A megkülönböztető retusok közül legelterjedtebb a vonalkázás. A módszer Olaszországból ered, erre utal a „tratteggio” vagy „rigalinó” szakkifejezés. Cesare Brandi dolgozta ki az eljárást 1945-50 között a római Restaurátor Intézetben: függőleges vonalakkal a világos tónusokból a sötétek felé és a hideg színekből a meleg árnyalatok felé építette fel a felületeket. Az ő módszerét fejlesztette tovább Umberto Baldini, a firenzei Restaurátor Intézet egykori vezetője. Az általa kidolgozott színabsztrakció lényege, hogy előre meghatározott színrendszerek tiszta színeinek egymásra építésével éri el az összhatást (32. kép). A megfelelő színű vonalhálót a kép 52-53. kép. Ismeretlen ikonfestő: Szt. György és Szt. Miklós, fatábla, 18. sz. eleje(?), Budakalász, Szerb templom Czimbalmos Attila diplomamunkája, 1999-2000 tónusa szerint választja ki. A vonalkák Brandi klasszikus eljárása szerint mindig függőlegesek, Baldininál már lehetnek formakövetőek, sőt keresztezhetik is egymást (33. kép). Ez a retusfajta a középkori temperafestészet technikáját imitálja (34-35. kép). Retusálás során jelenleg - hacsak nem nagyon értelemzavaró - a formakövető ecsetvonások helyett többnyire függőleges vonalkázást alkalmazunk (36. kép). A vonalak hosszúságának és a szövedék sűrűségének meghatározásakor figyelembe kell venni azt a távolságot, ahonnan a képet szemlélni fogják. A tratteggio - akár a pontozásos retus (37. kép) - csak közelről különböztethető meg, távolról - az impresszionista vagy pointillista festmények struktúrájához hasonlóan - összeolvad. Ez a módszer alkalmas arra is például, hogy a megkopott aranyozást vagy az ezüst alapra felhordott arany lüsztert kiegészítsük (38-39. kép). Az apró kopások pótlása azonban nem követel feltétlenül vonalkázást, a hiány mérete szabja meg a kiegészítés módját. A kiegészítés nem mindig csupán felületi, hanem vonatkozhat a kép hordozójára is. 54-55. kép. Ismeretlen ikonfestő: (témája töredékes volta miatt nem határozható meg), fatábla, (18x14 cm), 18. sz. (?), Budakalász, Szerb templom — Bendel Judit restaurálta, 1996-97 6 Berger, René: id.m. 18
