Kovács Petronella (szerk.): Isis - Erdélyi magyar restaurátor füzetek 4. (Székelyudvarhely, 2004)
Görbe Katalin: A kiegészítés módszerei a festmények restaurálásában
56-kép. PN Mester, a hajdani liptószentmáriai főoltár (1450-60), a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán A vászonképeken a lyukak pótlásának elsősorban statikai okai vannak, de hasonlóképpen szükséges lehet a fatábla plasztikai hiányainak kiegészítése is, például a sérülékeny sarkokon (40-42. kép). A korábban megcsonkított táblák hiányának pótlását indokolhatják kompozíciós szempontok, vagy az is előfordulhat, hogy a kiegészítés célja egy értelemzavaró hiány megszüntetése. Ezt jól szemlélteti egy középkori tábla, amelyet egy korábbi parkettázás során az illesztések mentén megcsonkítottak, ezáltal az ábrázolt remetéket hol derékban, hol a nyakuknál vágták el. Szerencsére a festményt - a firenzei Uffiziból származó analógia alapján - eredeti méretűre vissza lehetett alakítani (45-48. kép). Egy másik esetben ugyancsak „anatómiai korrekciót” kellett végrehajtani, mivel beigazolódott, hogy az ábrázolt személy kezét a vászonkép fatáblára ragasztásakor helyezték sután magasabbra. A restaurálás során, a kép új vászonhordozóra ragasztásával egyidejűleg, a kéz - megfelelő előtanulmányok után - visszakerült a helyére (49-51. kép). Gyakran okoznak gondot a rovarrágás nyomai, ezek az arc közvetlen közelében különösen zavaróan hatnak (43-44. kép), de kiegészítésük nem mindig indokolt: a döntést a tárgy egyedi sajátságainak megfelelően kell meghozni. Ha a teljes kiegészítés nem oldható meg, akkor a művet töredékes állapotában mutatjuk be (52-53. kép). A túlzottan sérült festményeken a hiányok már nem értelmezhetőek, ebben az esetben a szemlélő képzeletére kell hagyatkoznunk (54-55. kép). Minden esetben addig a pontig lehet elmenni, ahol a töredékes ábrázolás olyan értelmes „elméleti rekonstrukcióra” válik alkalmassá, amely rekonstrukció a néző tudatában szemlélődés közben automatikusan alakul ki. A töredék is nyújthat élményt, de ez alapvetően különbözik az ép műalkotás szemlélésének művészi élményétől. A kiegészítés utolsó, tanulságos példájaként saját munkámat mutatom be. A mellékelt képeken (56-57. kép) az egykori liptószentmáriai főoltárt a Magyar Nemzeti Galéria kiállításán, jelenlegi állapotában láthatjuk. Az oltár 1450-60-ban készült, festője PN mester. A jobb szárny felső jobb oldali táblája, a Királyok imádása a restaurálás során sok kérdést vetett fel. A kiindulási állapot jobb érthetősége kedvéért érdemes az említett tábla hányattatásának történetét pár mondattal vázolni. A kép a második világháború során, 1943-44-ben a Szépművészeti Múzeum pinceraktárának beázása miatt súlyosan megrongálódott (58. kép). Ez indokolta, hogy Kákay Szabó György, a Szépművészeti Múzeum akkori főrestaurátora teljes átültetést hajtson végre rajta, ami 1949-50-ben meg is történt: erre a hátoldalra ragadt újságfoszlányokból lehetett következtetni. Sajnos, az átültetés nem volt sikeres, az alapozás- és festékdarabkák szétcsúsztak, a baloldalon álló király feje szétnyílt, a jobb alkar vonala megtört (59. kép). A festmény jobb szélén kb. 20 cm széles sáv hiányzott, az eredeti rétegek ott annyira tönkrementek, hogy ezt a darabot Kákay már nem tudta megmenteni. A rossz tárolás következtében ugyancsak megsemmisült a kis Jézus fejének háromnegyed része, a mögötte magasodó szikla és a háttér nagy része is (60. kép). 58. kép. A Királyok imádása tábla háború utáni állapota 19
