Sófalvi András - Visy Zsolt (szerk.): Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemség kori történelméből - Énlaka konferenciák 3. (Énlaka - Székelyudvarhely, 2012)
Egyed Ákos: Erővidék sajátságos önigazgatási településrendszerének kialakulása és működése a székelyek megtelepedésétől 1876 - 1878-ig
Egyed Ákos ERDŐVIDÉK SAJÁTSÁGOS ÖNIGAZGATÁSI TELEPÜLÉSRENDSZERÉNEK KIALAKULÁSA ÉS MŰKÖDÉSE A SZÉKELYEK MEGTELEPEDÉSÉTŐL 1876-1878-IG pedig a „falu túrájának, tanácsosainak és véneinek kérésére”.49 A későbbi forrásokból kiderül: Miklósváron ezután nem csak törvényszéket tartottak, de valószínű más olyan jogokat is kezdtek gyakorolni, amelyek csak a székeket, máshol a vármegyéket, mint joghatóságokat illették meg. Ezt azonban az anyaszék ellenezte, ezért Zsigmond király Sepsiszékhez rendeletet intézett, amelyben arra intette: ne háborgassa Miklósvárszéket „szabad jurisdictiója” gyakorlásában, míg az erdélyi vajdák és székely ispánok az ügyet Csík-, Udvarhely- és Marosszék székelyeivel meg nem vizsgálják.50 Az utalás a csíki, udvarhelyi és marosi székelyekre egy székely közigazgatási ügy kapcsán, a székelyek földjének, Székelyföldnek egységes kezelését is bizonyítja. Hogy Miklósvár valóban túlléphette a Stibor erdélyi vajdától elnyert jogát, megerősítve látjuk annak a nagy pernek az anyagából, amelyet Sepsiszék indított az elszakadni készülő miklósvárszékiek ellen. A perben Mátyás király parancsára Labathlan-i János temesi ispánnak kellett ítéletet hozni, de tekintettel az ügy fontosságára a pert a három nemzet Medgyesen 1459-ben tartott országgyűlése elé terjesztette. Itt valóban le is folytatták. A Sepsiszék nevében fellépők: Kálnoki Vizi András, Kőröspataki Was Mihály, Kilyéni (Killieni) Zekkel Antal, Zaláni Datzó János, Bessenyő Pál és Borosnai Péter azt állították, hogy „régóta, és ősidők óta, amire az emberek emlékezete már nem tér vissza, a nevezett Szent Miklósvára szék mindenestül, jogosan és ítélet szerint, Sepsi Székhez és különösen a Szent György székének nevezett székhez tartozott és kell hogy tartozzék, és mindig Sepsi Szék ítélete alá volt vetve, de a nevezett Szent Miklósvára székhez tartozó székelyek hatalmuknál fogva, Szent Miklósvára széket a nevezett Szepsi széktől, és annak joghatósága és igénye alól teljesen elszakították — Sepsiszék nagy sérelmére.”51 52 A miklósvárszékiek nevében fellépő Hídvégi Bálint, Bölöni Éliás fia Péter, idősebb Nagy Baróti Rypo Damián és mások visszautasították Sepiszéknek azt az állítását, hogy Szent Miklósvár széke az emberek emlékezetét meghaladó időtől fogva Sepsiszékhez tartozott volna, és a következőket terjesztették a bíróság elé: „Szent Miklósvára szék soha nem tartozott a nevezett Sepsy Szentgyörgy Széke székéhez és nem is volt joghatósága alá vetve, hanem mindenben a többi székely székek székelyeinek önálló szabadságával élt és maga ugyanazt a rendet követte; és hogy ez így van, több erről készített levéllel, és különösen néhai Felséges Fejedelem Urunknak, Zsigmond római császárnak, és Mátyásnak Magyarország jelenlegi királyának jóváhagyó levelével is alátámasztotta" P A fentiekből kiderül: a miklósváriak pontosan az ellenkezőjét állították annak, amit Sepsiszék, (székük soha nem tartozott Sepsiszékhez), de csak arról terjesztettek be okmányokat, hogy Zsigmond, majd Mátyás király elismerte Miklósvár széke elszakadását Sepsiszéktől. Emlékeztetünk arra is, hogy eredetileg Stibor erdélyi vajda és székely ispán Miklósvár helységnek adott engedélyt törvényszék tartására. Az előterjesztett okmányok alapján hozta meg a döntését a medgyesi országgyűlés. 49. SzO. III. 20-21. 50. Ld ZsO. II. 2. rész, 3322. sz. regesztát. 51. Benkő 2004. 167. 52. „Sedes Zentmikloswara, nunquam ad predictam Sedem Sepsij Zenthgierghzeke pertiniusset, et neque eius iudicio subiecta fuisset, séd sola libertate in omnibus, sicuti cetere Sedes Siculorum utuntur, et ipsa eo ordine functa fuisset; et hec sic facta fore nonnulis litteris superinde confectis, et Signanter litteris quondam Serenissimorum principum dominorum Sigismundi Romanorum imperatoris ac eciam Matthiae moderni Regis Hungarie litteris annuentibus comprobatur.” SzO. I. 183. 52
