Bíró Gábor (Székelyudvarhely, 2005)

Hogy miért állnak így a dolgok, arra nem nehéz rájönni, mert hát itt van e szász nemzethalál, s az erdélyi magyarok, élükön fogyó értelmiségi rétegük ozorai hadával aggódnak, hogy rájuk is e sors várhat. Nem kivásárlás útján persze, arra nincs Magyarországnak pénze, de ha volna sem tehetnénk. A szász rabszolgavásár - az én sajátos értékelésem szerint - arra vetette a roszszabb fényt, aki megvásárolta a rabszolgát, nem arra, aki eladta. A kereskedő végül is csak igényt elégít ki. Viszont mi magyarok idegeskedünk itt, aggódunk ott, hogy fogy az erdélyi magyarság, s főleg kopik értelmisége. A szervezet nem egészséges, s ilyenkor ellenanyagot termel, az életbemaradás spontán keletkező hormonjait.

Hagyományosan összesen két ilyen „kisebbségi” hormon van, sem több, sem kevesebb. Az egyik a nyelv, annak leágazásaival (színházzal, irodalommal, sajtóval, minden verbális kommunikációval) együtt; a másik a vallás, mely lehet protestáns, zsidó, katolikus, vagy unitárius, mindenképpen magyar, ha már egyszer annak indult. Ostobaság lenne eltagadni, hogy e vallások bizonyos értelemben szükségszerűen állnak szemben, s nem saját akaratukból a román hivatalos vallással, megkülönböztetik magukat, és elszántan védik a magyarság sajátosságait, ami bizony a hitéletben éppoly erős, mint a nyelvben. A képzőművészet nem szerepel a nemzetfenntartó létformák között.

Hogy miért állnak így a dolgok, arra nem nehéz rájönni. A képzőművészet nyelve a mi korunkban (nem volt ez mindig így!) nehezebben érthető, mint a közbeszéd, főleg, ha lépést tart az idővel, mélysége van és minőségi igénye. A rossz művészet, amely nem is művészet, hanem jó esetben csak mesterség, a kopjafás közhelygyártás - az nemzetfenntartó. Sajnos, ez paradox, mint a világ, melyben élni vagyunk kénytelenek. Igen, az. Sikoly tud lenni, minden hitványsága és sandasága mellett is. Nagy ellentmondás ez. S nagy tanulság. Mi is e tanulság? Az, hogy a kisebbségi létben a mérce más, tőlünk nézve furcsának, torznak és minőségileg vitásnak tűnhet, mint ahogy onnan nézve a mi elvárásaink korlátoltnak látszanak, s joggal érezhetik úgy erdélyi véreink (mondom én, a tótmagyar-hígmagyar, az idegenszívű, a nemzetietlen oldalhoz tartozó) hogy nem látunk tovább az orrunknál. Bizonyára igazuk van. Másfelől nézve azonban, s ezt az erdélyiségnek is be kell látnia, a provincializmus csak a rémséges sötétségben tartható, mert akkor az ellenállás minden eszköze legális. A szabadság időszakában, a törvényesség és a tényleges parlamenti demokrácia korában már csak rövid távon. Internacionálisan értékelhető önfelmutatásra érdemes törekednie az erdélyi magyarságnak, s a románságnak is. És akkor majd érdemi helye lesz a kisebbségi nemzet seregében is a képzőművészetnek, a zenének, s nem lesz az magányos rohangászás a szivárvány alatt. Mert ma még eléggé az. De ha így marad, a provincializmus pusztítja el az erdélyi magyarságot. A románoktól, ma már, lehetne változtatni az értékrenden, lassan, óvatosan. Mert ha a rendszerváltást követően voltak is kemény és véres konfliktusok románok és magyarok közt, mindkét félnek be kellett látnia, hogy ez csak a rosszra visz. A magyarverés, mint szerb nemzeti sport és össznépi szórakozás, most már a Vajdaságban folyik, s nem úgy tűnik, hogy vége szakadhat. Pedig elvileg abba is maradhatna. Sajnos azonban, minden a politikai és politikusi kultúrán fordul meg. Vajon látták-e, amikor meg akarták szólaltatni a szerb főbelügyért e tárgykörben. Ez a népbiztosi arculatú egyén övig érő szakállal, magas sapkában, tökig nemzeti viseletben ácsorgott íróasztala s a felvevögép között. Derék egy csetniknek tűnt nekem, zavart és sunyi vigyora pedig azt mondta: „dehogy van itt magyarverés, miket nem állítanak; eltúlozzák, s egyáltalán nem verünk meg minden magyart. Még nem volt rá időnk.”

Hol tartanak ezek? Hol élnek? A maguk középkorában, a törzsökös szerbségben? Tudjuk, hogy 1867 után is felvették a magyar parlamenti képviselők a díszmagyart, igaz, nem mindegyikük. A kormányalakítás után készült az államférfiak csoportjáról egy díszmagyaros tabló - de másnap már mindenki polgári ruhában jelent meg hivatalában, vagy a képviselőházban. Gyakran a papok is. E szerb főhivatalnok megjelenésének párhuzama az lett volna, ha a hasonló pozíciót elnyerő magyarok szűrben-gatyában ügyintéznének. Ilyet a románok azért mégsem tesznek. Erdélyben meg azután különösen van remény a polgárosodásra. Csak a földre sújtó nyomorúság ne volna. Egy darabig még lesz, a szerint kell élni. A formákra vigyázni.

Hogy miért állnak így a dolgok, arra nem nehéz rájönni. Mondottam és kötöm az ebet a karóhoz, hogy ez áll: hogy ugyanis csak két nemzetfenntartó dolog van manapság: az egyik a nyelv, a másik a vallás. Még mindig csak kettő. Mert ezek hasíthatatlan egységben vannak, még ha belső marakodástól véresek is.