Bíró Gábor (Székelyudvarhely, 2005)
Az, hogy a valóságban csak e kettőnek szabadna léteznie, mert csak ez az, ami megőrzi a határainkon kívül szorult magyarságot, sajnos nem jelenti azt, hogy nem jelentkeznek holmi harmadikak is. Elsősorban a politika szeretne felkapaszkodni terebintusra, de uborkafánál tovább egyelőre - valószínűleg a kisebbségi magyarság szerencséjére - nem juthat. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a politikának nincs igen fontos szerepe például éppen az erdélyi magyarság dolgában, kulturális, társadalmi, gazdasági, főleg azonban mentális állapotában, segítsége nélkülözhetetlen. De nem nemzetfenntartó erő a mondott kettő mellett. Talán épp abban segíthet, hogy az erdélyi művészet, tudomány és kultúra ismét sokszínű legyen, s akkor majd ezek is nemzetmegtartó erővé lesznek, éppen a politika jóvoltából. De a politikának a háttérben kell maradnia, s onnan szolgálni. Nem tagadható, hogy ez a politikai szerepvállalás a rendszerváltás óta végre létezni mer, hasznot hozó (lásd partiumi egyetem, stb.); ugyanakkor rossz mellékízt ad az egésznek az, hogy voksszerző-szaporító sandasággal párosul. Bár ez nem elegáns, politikáról lévén szó, ahol az érdek az első, ha elkedvetlenítő is a dolog, alapjában véve mégis érthető. Nincs magyar, aki feledné Trianont, az erdélyi magyarság megannyi bajának forrását. Nagyon sokáig fájó sebünk lesz ez, melynek gyógyítása a románság tapintatos elnézése nélkül nem lesz lehetséges. Trianon a maradék anyaországot is csaknem a pusztulásba sodorta. Talán még Erdély román lakóinak sem hozott jót - bár ez talán túl bátor következtetés. Az ő érzékenységükre meg nekünk kell figyelnünk. Nem árt, ha emlékezünk arra, hogy Erdély a „régi jó időkben” három nemzet unióját jelentette: a magyarét, a székelyét, a szászét. Még akkor is, amikor Bél Mátyás már kimutatta, hogy Erdélyben a románok vannak többségben. Trianon azonban maradjon csak lassan hegedő seb. Egyszer, a második világháború küszöbén már tettek kísérletet gyógyítására. Tudjuk, ettől a seb nem gyógyult, hanem elkezdett üszkösödni. Rémség, hogy felelőtlen politikai álmodozók, magukat politikusnak vélő pártemberek, egykori kormánytagok is akár, még mindig a felelőtlen és romantikus revízióban gondolkodnak. Nem is az a fő baj, hogy ez milyen ostoba és gyermekes dolog, hanem az, hogy bizonyos, nem a jó irányba mozgó erdélyi román politikai erőknek jön ez nagyon is jól. Ez az én Erdélyem képe, e vegyes-varázslatos világé, e példátlan történelmi képződményé, melyet alig tudunk hová tenni, mert gyakran az érzelmek irányítanak vele kapcsolatban, melyeknek ugyan van létjoguk, de csak az ész kontrollja mellett. Ennek az Erdélynek a hírhozója Bíró Gábor, aki festővé lett Erdélyországban. Székelyudvarhelyen, melytől csak rövid időszakokra, napokra, esetleg hetekre képes elszakadni, folytatja küzdelmét az anyaggal, a festői gondolattal, a magyar léttel - és bizony, a nélkülözéssel is. Ennek ellenére tudott iskolateremtő művésszé lenni, bárha iskolája, melyet legkevésbé sem akart a saját képére formálni, el is kóborolt a kis- és nagyvilágba, Magyarországtól Kanadáig. Mindig csak ő marad helyben. Tehetségéből pedig tellett volna arra is, hogy akár Magyarországon, akár másutt gond nélkül, sikeresen éljen. S jobban „kifussa” magát, mint ott. Mégis maradt. Maradt a hűséges művész, mely nem képes gyökereivel szakítani. Mesteri rajzkészsége minden képén átsüt, mindegyikben ott rejlik a grafikai talentum. A hagyományt is továbbviszi: nem külsőségekben, témaválasztásban, poros naturalizmusban, egyszerűsítő álrealizmusban, mely pedig olyan jól hat, hanem például technikájában: a pasztell tökéletes, Nagy Istvánéra emlékeztető kezelési módjában. És mégsem ismerjük és becsüljük öt? így van. Hogy miért állnak így a dolgok, arra nem nehéz rájönni. Ugyanis mer modern lenni, átszűr, átlényegít, mélyre ás, a kultúra ősi rétegeiben kutat. Mellőzi a bombasztikus mélymagyar témavilágot, mely korunk oly sok jelenlegi, vagy közelmúltbeli, Erdélyből elnavigált művészét tette provinciálissá, érdektelenné, igaz, cefetül sikeressé, némi kivételtől eltekintve teljesen érdemtelenül, persze. El is nyeri e sok jó törekvés méltó büntetését. Ezért nagyon ajánlom, becsüljék, művei közül szerezzenek. Várjanak csak egy kissé. Ha majd megtér valamelyik bugyorba - merthogy az, aki absztrakt képeket is fest, ne számítson arra, hogy az angyali seregek fogadják maguk közé - jobban fogják becsülni azt, ami az ő kezétől származik, mint manapság. De azért jobban örülnék, ha ennek a szégyenlős, karrierépítésre alkalmatlan művésznek még életében kijutna a siker. Ehhez majd könyv kell, monográfia, a jelenleginél jobban előkészített, jól végiggondolt és szenzációsan rendezett, feltűnő kiállítás kell. S főleg az, hogy Gábor alkosson minél többet, kissé jobban furakodjon, s ügyét karolja fel a magyar képzőművész társadalom is. No, akkor, amint Clemens is befejezte: Vaiete! / Mravik László /
